Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

diákszállói kuckónkba (vagyis az emeletes ágyunkba), s olvastunk 18-20 órákat. 1955 telén így romlott el a látásom három hét alatt.

Már említettem, hogy ebben az időben az önképzés, a tudományos kibontakozás megfelelő irányításából hiányzott a rendszeres munka, bár voltak tanárok, akik segítséget adtak az önálló kutatáshoz. Ekkoriban már működött pl. a Juhász Gyula munka- közösség Baróti Dezső vezetésével. Ennek volt lelke, s kezdettől fogva részben irányítója Péter László. 1954-ben egy teljes hónapra felküldtek bennünket, három leendő harmadévest Pestre Juhász verseket kutatni. Én Grezsa Ferenccel, a későbbi egyetemi tanárral, kiváló Németh László kutatóval együtt nyitástól zárásig üldögéltem a könyvtárakban. Harmadik társunkat viszont alig láttuk. Töméntelen folyóiratot átnyálaztunk, minden elképzelhető helyét a Juhász verseknek, a Széchényi könyvtárban őrzött összes számba jöhető megyei napilapok bekötött példányait 1918 előttről, még a történelmi Magyarország területéről is. De az Országgyűlési könyvtár, a Szabó Ervin könyvtár s más fővárosi könyvtárak anyagát is. Mi találtunk meg sok olyan verset (pl. Coronatio s más Anna-versek), melyek ma a Juhász-oeuvre legszebb darabjai közé tartoznak. Emlékezetem szerint az „elveszett” (inkább elfekvő) Juhász versek kb. kilencven százalékát akkor gyűjtöttük össze. A továbbiakban már csak kiegészíteni, esetleg ellenőrizni és pontosítani kellett az anyagot, amit a kritikai kiadás gazdái, Péter László és Ilia Mihály kiválóan elvégeztek. Én aztán valamilyen okból (talán mert inkább Nagy Lajos novellisztikája érdekelt) kimaradtam a munkaközösségből.

1954 viszonylag nyugodtabb politikai légkörét 1955 tavaszán — számunkra váratlanul — ismét felváltotta a gyűlölt rákosizmus újraéledése. Rákosi patkány stílusára jellemző módon eleinte csak sejteni lehetett a változást. A március 2-4-i KB ülésről (ahol már minden eldőlt) csak később jelent meg híradás, de az 5-ei Sztálin évfordulóról írt megemlékezések már jelezték a Nagy Imre irányzat végét. Őt egyébként formálisan csak áprilisban váltották le a miniszterelnökségről, amikor már minden visszaállt a régi kerékvágásba. Nekem két személyes emlékem fűződik ehhez. Egyik, hogy szegény apámtól azonnal bevonták a vadászengedélyét (amiért élt-halt, amit én egy évvel ezelőtt harcoltam ki neki), a másik: egyik társam váratlan látogatása kollégiumi szállásunkon egy április végi vasárnap kora reggelén. Az illető írószövetségi tag volt, néhány írása megjelent már a Tiszatájban, családos ember, természetesen párttag. Arra ébredtem tehát, hogy ott ült az ágyam szélén, és suttogva, rendkívül élénken kezdte ecsetelni az írószövetségen belüli változásokat, hogy milyen aknamunka folyt ott a Nagy Imre-féle fellazulást kihasználva a szocialista építés megzavarásáért; kik, milyen módon éltek vissza a helyzettel, a s hogy ez a szegedi írószövetségben hogyan mutatkozott meg. (A Tiszatáj februári számában jelent meg Vajtai István főiskolai docens nevezetes esztétikai írása, melyből óriási vita kerekedett Szeged irodalmi életében.) Őszintén szólva, ez a dolog akkoriban alig érdekelt bennünket, s én váltig tűnődtem, miért engem traktál az illető ilyesmikkel kora reggel. Ő valószínűleg valamiféle provinciális túlbuzgóságból eredő pártmegbízatást teljesített; s hozzám azért jött, mert én voltam az évfolyam DISZ titkára, s velem jobb viszonyban volt, mint a többiekkel, mert 1953 nyarán együtt üdültünk. A cél pedig az lehetett, hogy jelt adjanak a „tömegeknek”: a párt erői a helyükön vannak, az ellenségre sikerült időben lecsapni.

A változások hamarosan kézzelfoghatóvá váltak.

282