Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)
tos részletességgel beszélt a kőkorszak különböző kultúráinak jelentőségéről (pl. a cserépedénymintákról), katedráján láttuk a szemelvényként magával hozott rengeteg idegennyelvű irodalmat. Hallgattam néhány óráját Bálint Sándornak, ő betűről-betűre felolvasta előadását, mert — későbbről következtetek erre vissza — akkor már meg volt félemlítve, mint volt kereszténypárti képviselő. Pestről lejáró tanárunk volt Sőtér, elég nagyvonalúan beszélt Móriczról. Nyelvészetből a tudós Klemm Antalt hallgathattam és történelemből — forráskutatásból — Karácsonyi Bélát. Karácsonyi neve nem volt ismeretlen, mert mikor érettségi előtt a régi tankönyveket kivonták a forgalomból, ő volt az, akinek Kossuth-díjjal kitüntetett — az általános iskolák számára írt — tankönyve lett a kötelező tananyag. Nem találkoztam az akkor félelmetes hírű Gerőné Fazekas Erzsébettel, aki szintén előadott a karon. A szóbeszéd szerint mint a párt második emberének a neje, ő volt akkor ott a tótum-faktum. Számomra addig a tudás teteje az volt, amit kisújszállási tanáraimtól hallottam. Hozzájuk képest az egyetem tudós tanárai, de még a szorgalmas beosztottak is, pl. Pásztor Emil, mérhetetlen csúcsoknak tűntek, a különbség bámulatba ejtett. Középiskolámról, melynek sokat köszönhetek, nem szeretnék rosszat mondani, de az egyetemen értettem meg, bizony még a XX. század közepén is sok minden emlékeztetett ott arra, amit Móricz Forr a borában az ő régi Porvárosáról leírt. Csakhamar sor került az akkor bevezetett marxista órákra. Én örömmel tapasztaltam, hogy — az illetékes minisztériumból lejáró előadó — a hírhedt sztálini párttörténet IV. fejezetét használja alaptankönyvül, amit én kollégista koromtól betéve fújtam. Meg is leptem az előadót a szemináriumszerű foglalkozáson — a fél évfolyam részt vett rajta —, mert igen aktív voltam, s erre mások is felfigyeltek. A DISZ-t még nem szervezték meg az egyetemen, vagy csak még nem működött; mindenesetre valahonnét értesítést kaptam, hogy menjek el a kollégium szerint illetékes területi pártszervezetbe szemináriumi foglalkozásra, ahol aktuális politikai témáról kaptunk tájékoztatást. Hamarosan egy mellém beosztott másodéves kolléganővel együtt népnevelésre kellett járnom. Azért említem ezt, mert megrázó élmény volt számomra, amikor a kezünkbe adott címlista alapján a kijelölt lakásokba becsöngettünk, a Batthyány utcában a felírt tíz cím közül legalább nyolcnak a lakói már nem voltak megtalálhatók; őket azokban a napokban telepítették ki. Emlékszem egy öreg, ősz hajú tanítóra, aki siránkozva adta elő, értesítést kapott, hogy megvonták tőle a nyugdíját, most nem tudja, hogyan fognak a feleségével együtt megélni. Ezt a népnevelősdit folytatni kellett, s hamarosan rutinszerűen csináltuk. Voltunk például egy főorvosnál valahol a belvárosban. Ő is nagyon udvariasan fogadott, bár talán beteg volt, mert kendő volt a nyakán, de igyekezett kedélyes és együttműködő lenni. Akkori naivságomban nem fogtam fel, hogy milyen ellenszenves feladatot kényszerítettek ránk, s hogy megfélemlített embereket háborgatunk. Ezt csak évek múlva értettem meg, amikor 1953-ban — visszatérve kétéves szünet után az egyetemre — ismét „népnevelő” lettem, s valahol a felsővárosban, egy igen aktív harmadéves lánnyal (ő később tanársegéd lett az egyetemen) betelepedtünk egy munkásasszony konyhájába, vasárnap, főzés közben. Az asszony egy idő után kitört magából: „Miért zaklatják az embert? — kérdezte majdnem sírva. — Hét végén legalább jó volna egyedül lenni a családdal, maguk meg beülnek hozzánk olyasmiről beszélni, aminek semmi értelme.” 272
