Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

tott) keretbe, s ezzel ingyenes intemátusi és tanulmányi ellátást nyertem. így én két kisebb testvéremmel szemben némi helyzeti előnybe kerültem.

Említettem, hogy az egyetemi felvételről szóló értesítés nagy megkönnyebbülést okozott nekem is. Nem voltam biztos abban, hogy felvesznek-e, s hogy — amire vágytam — magyar-történelem szakra. Gimnáziumi utolsó másfél évem ugyanis a korábban egyházi iskola államosításának, az ezzel járó teljes zűrzavarnak a jegyében telt el.

Azokban az években (1948-50) az új igazgató az iskola egyik párttag tanára lett (a másikat fel vitték magas beosztásba a fővárosba), akinek alig volt tekintélye, a szigorú rend és fegyelem felbomlott. (Voltak tanárok, akik rendszeresen 5-10 perces órákat tartottak, a tanári konferenciákon részt vett egy hatodikos párttag diák, s beleszólt az osztályzásba, a kollégiumi élet irányításában pedig — mint tapasztalt nékoszos — vezető szerepet kapott.) A felsőbb irányítás is hebehurgyán működött. Régi — többnyire színvonalas — könyveket kivontak a forgalomból, helyettük agyonideologizált, primitív tananyagot adtak ki (történelemből pl. az általános iskola VII. osztályai részére írt könyv lett a kötelező, a francia és a német tankönyvek klasszikus szövegeit a szovjet ötéves tervekről szóló szövegekkel helyettesítették). Komédiába illő zavarok is előfordultak. Az 1949-50-es tanév elején párhuzamosan tanították az egy ideig még kötelező, Kantra alapozott református apologetikát és Rudas László Dialektikus materializmusát.

De a legnagyobb felfordulás az intemátusból és a Nékosz kollégiumból (ilyen is volt a kisvárosban 1947 óta) összevont diákotthonban következett be. A jól ismert különös képződményben, a Nékosz-ban a napi kötelező politizálás révén kinevelődött egy rendkívül aktív gárda, mely a kisvárosi körülmények között az MDP létrejötte (1948. június) után fontos szerepet kapott. Jobban működött, mint egy pártsejt, s ifjonti hevülettel — persze pártirányítással — az új kollégiumot egy csapásra a politikai nevelés „fellegvárává” avatta. A hálószobák 20-30 fős lakóit „szövetkezetekbe” szervezték. A szövetkezetek reggeli előtt (korábban ilyenkor kötelező és szigorú tanulási szi- lencium volt) egyórás szemináriumot tartottak. A vezetők képzett nékoszosok voltak, egyik-másik tanfolyamokon is részt vett, a beavatottak öntudatával viselkedett, még a tanárok is tartottak tőlük, s a feladat az előző napi „Szabad Nép” feldolgozása volt. Ezenkívül még napközben vagy esténként is tartottak „szövetkezeti” vagy összevont politikai foglalkozásokat úgy, hogy csakhamar betéve tudtuk a párt népi demokráciáért vívott harcának minden mozzanatát. A tanév befejeztével pedig két hétre bent kellett maradni a kollégiumban, s akkor reggeltől estig politizáltunk, majd vizsgázni kellett a brosúrákból. Meglepő módon ez a rendszer az 1949-50-es tanévre hirtelen megszűnt. Attól kezdve — mondhatni — teljesen szabadjára engedtek bennünket, a kollégiumba csak enni és aludni jártunk, a nevelő tanárok, akik korábban vasfegyelmet tartottak, többé semmivel sem törődtek. Az volt tehát egyik oka a megkönnyebbülésemnek, hogy ebben a kiszámíthatatlan zűrzavarban a gimnázium útján mégis a kedvemre való szakra és egyetemre jutottam.

A másik ok az volt, hogy szeptember 15-ével (az egyetem kezdésével) megszűnt számomra az érettségit követő közel három hónapos nehéz nyári munka. Ez ugyanis eléggé felkészületlenül ért, ráadásul beteg voltam előtte. De ez volt az első év, amikor szüleimnek kizárólag földjük jövedelméből kellett boldogulniok. Nagyon elkelt hát a

269