Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
MarjanuczLászló: Szeged polgári csoportjai a XIX. században
elnevezésükkel függött össze, hogy valódi profiljuk a disznóhizlalás és kukoricatermesztés volt. A két dolog szervesen összetartozott, mert a hizlalás fontos üzleti momentuma a terményhasznosítás, azaz a gazda sertésekkel etette föl a terményét. A híres rókusi disznóhizlaló családok (Piczinkó, Bállá, Répás, Szemmári) sertésállományukat a dorozsmai út melletti akiokban tartották, míg felsőtanyai földjeiken kukoricát termesztettek. Idővel a disznóhizlalás urbanizációs dilemmát okozott: lehet-e sertésvágó üzemeket háznál, a város belterületén fenntartani? 1870. december 31-én úgy döntött a közgyűlés, hogy kitelepítik a nagyobb üzemeket a városon kívülre. így akarták elejét venni annak, hogy a rókusi sertésvágók a leölt sertések vérét ne az utcára engedjék állandóan.36 Hogyan lehetett ebből meggazdagodni? A kezdetben csak saját fogyasztásra szánt termelés a lakosság növekedésével, a kereskedelem és a szalámigyártás megszervező- désével vált nagyobb méretűvé a XIX. század közepétől. Rókuson is épült szalámigyár, ami megteremtette néhány gazda esetében az iparhizlalás feltételeit. A főként ku- peckereskedelem keretében bonyolódó hizlalás ipari „mellékterméke” a szappanfőzés. Ehhez a disznóvágásból maradt zsiradékot használták fel, amit idővel elkülönült kisiparosok főztek nagyobb tételben. Sziksó és szappanfőző műhelyével indult el a gazdagodás útján Götz János is, aki egyszerűen felismerte a szappankereskedelem, a bővülő fogyasztási piac lehetőségeit. A gyártáshoz szükséges kellékek szinte ingyen álltak rendelkezésére, hisz a sziksót tömegével kínálta a város nagy kiterjedésű szikes határa, melynek ki virágzott termékét csak össze kellett söpörni. Másik alapanyaga az állati eredetű zsiradék Rókuson szintén tömegével volt hozzáférhető. A sziksót Götz „sziksó- gyártásában” kilúgozták, s az így nyert szódát (natrium-karbonátot) használták fel a szappanfőzésnél fehérítő anyagként. Nem tartozott a népi iparágak közé, de kétségtelen, hogy a városi polgárosodás egyik indukálója volt a különböző terményeket előállító kertészgazdálkodás. Lényegében ezt a területet tekinthetjük a szorosan vett paraszti polgárosodás gazdasági bázisának. Tágabb értelemben a paraszti eredetű népesség polgárosodását dokumentálták a népi iparágak vállalkozássá szerveződéséről elmondottak is, de a par exellence mező- gazdasági tevékenységet folytatók közül ezt a társadalmi változást leginkább a dohány- és paprikatermesztők esetében kísérhetjük nyomon. Szeged vonatkozásában a dohánykertészet jelentősége abban ragadható meg, hogy termelőjét a gabonatermeléshez képest nagyobb haszonhoz juttatta, illetve elindította a közel száz évig (1780-1860) tartó népesség-kirajzást a városból.37 A város újkori társadalomtörténetének talán legnagyobb horderejű eseménye volt ez a migráció, mert Délvidékre eső súlypontjával az eredményes magyar kolonizációt jelképezte, másrészt helyreállította a föld eltartó képessége és a napszámból élő nincstelen lakosság megbomlott arányát. Lényegében az alföldi városok népfeleslegének eredményes megoldásáról beszélhetünk a dohánykertészet kapcsán, hisz új virágzó dohánytelepek keletkez36 Szegedi Híradó, 1862. ápr. 14. 37 GIDAY KÁLMÁN: A szegedi régió kialakulása a XIX. század első felében. In: Csongrád megyei Honismereti Híradó, 1981. 223
