Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Mályusz Elemér: Miért lettem történész? A kéziratot sajtó alá rendezte,a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta Soós István

Főtér, nem említve a székesegyházat, a Kamaraudvart és a többi „új” épületet. Ez a naponta megismétlődő kép, amely a megszokottság hely — talán a csodálatos fenyőillattól is támogatva — egyre újabb és újabb térségeket tárt elém, az esztétikai gyönyör örömeivel töltött el. Sétáló sem igen akadt, s így a magány, először élvezve megnyugtató varázsát, a szemlélődéshez illő keretet adott. Boldog voltam. Oly tiszta, gyermeki szívvel, mint soha többé az életben. Talán az is hozzájárult, hogy olvasmányom halálosan untatott. Annyiban a helyhez illett, hogy közeli-távoli várak, kastélyok, fürdőző helyek tűntek elő lapjain, de csak ott, s csak azok.

Akkor még nem mertem volna arra gondolni, hogy az íróban és módszerében rejlik a hiba, így magamat okoltam, hogy oly kevés maradt meg fejemben az olvasottakból. Ki tudja, így volt jó, mert a látkép, egy pillanatra sem untatott varázsával, állandósíthatta bennem az érzést, hogy a történeti életnek van kerete, amely áttekinthető és megszabható — és a város, mint képződmény, szép alakulat. Mindez persze mint sejtelem ébredezhetett bennem, hol voltam a tudatosságtól! Tudatos csak annyi volt bennem, hogy valami olyan pályára lépjek, ahol a történelemnek szerepe van.

Teológiára is gondoltam; lelkészünk „az öreg”, aki a hittant is tanította nekünk a hét egy-egy délutánjára a város valamennyi középiskolájából összegyűltek számára, meg is kérdezte: Nem gondolsz arra, hogy teológus leszel? Ami a hittanból tetszett nekem, az tulajdonképpen Thomay József lelkész sajátságos metódusa volt. 2-3 közt egy kezdő osztályt oktatott, 3-4 közt felsőfokúakat. így hétfőn mint elsős gimnazista találkoztam a nyolcadikosokkal. Mi már a számonkérés, a feleltetés után voltunk, amikor bevonultak a maturandusok. Közös gyakorlat folyamán kellett számot adni a vasárnapi prédikációról. így kiderült, ki hiányzott a templomból, ki bliccelte el az istentiszteletet. Aktív szerep kezdetben nem jutott az alsógimnazistának, de ahogy teltek az évek, egyre nagyobb szerepet kellett vállalni.

Elsős koromban egy imponáló tudású, biztos fellépésű, jó svádájú nyolcadikos nyűgözött le. Borcsiczky Béla. A bibliával kezében határozott hangon vitázott lelkészünkkel. Csak 1920-ban tudtam meg, hogy Eötvös-kollégista lett, történész volt s elesett a harctéren. Amikor Angyal Dávid40 felszólított, hogy a Történeti Szemlébe (1921) írjak róla nekrológot41, a cvikkeres maturandust láttam magam előtt és — soraimmal az egykori kisdiák tiszteletérzésének adtam kifejezést. Mint teológus-történész a kort is kiválasztottam magamnak III. gimnazista koromra. Természetesen a reformáció korával fogok foglalkozni, mint az új világ kezdetével.

40 Történész (1857-1943), a magyar történetírás egyik jeles képviselője, Mályusz egyik kedvenc tanára volt a pesti egyetemen. A szimpátia kölcsönös volt, mivel Angyal emlékirataiban a következő meleg és elismerő szavakkal emlékezett meg egykori kitűnő tanítványáról: „Mályusz Elemért is tanítottam. Alapvető munkáját Turóc megyéről az én szemináriumi óráimon olvasta fel. Már egyetemi tanuló korában igen élénken és szabatosan írt. Tájékozottsága a magyar történeti irodalomban meglepő volt. (...) Nem volt oly értelemben tanítványom, hogy azon az úton járt volna, ahová én igazítottam. Már az egyetemen egyéniségnek volt nevezhető. A maga útján járt az igazi történetírói tehetség széleskörű érdeklődésével. De nem mondhatnám, hogy hálátlan volna irányomban, sőt szívesen elismerem előzékenységét.” L.: ANGYAL DÁVID: Emlékezések. Péter László bevezető tanulmányával. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Czi- gány Lóránt. London, 1971. Szepsi Csombor Kör (A Szepsi Csombor Kör Kiadványai 6.)

41 Borcsiczky Béla. In: Történelmi Szemle, 10 (1921) 181. p.

15