Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

beszélgetéseken világosan értésükre adtam, hogy engem ők csak partnerként kezelhetnek, s az állás amit elfogadok, az nekem jár, és nem az ő kegyük ajándéka. Többször nyomatékosan és tudatosan kijelentettem: „A kegyeitekre nincs szükségem.” Ennek megfelelően kerestem az utat egy magam választotta életpályához. Szerettem volna visszatérni az irodalomhoz, de sem levelező kandidatúrára, sem a tanárképző irodalmi tanszékére nem tudtam bejutni. Mivel már majdnem negyven éves voltam, nem várhattam tovább: beadtam jelentkezésemet az akkor már egyénileg is megpályázható hároméves politikai főiskolára, ahol filozófia oktatói szak elvégzésére is nyílt lehetőség. Biztos, hogy ezt a lépést soha meg nem tettem volna, ha nem kerülök az itt leírt körülmények közé. Azt a látszatot sem szeretném azonban kelteni, mintha csupán megjátszottam volna politikai „hitvallásomat”, hiszen azokban az években — és nem is előzmények nélkül — már kialakult szemléletemben valamiféle hit — mert nem meggyőződés volt ez — az ideális szocializmusban, hogy — ezt fogadtam el — csak egy eszményi, tiszta szocializmus lehet az emberiség jövőjének útja. Miközben a napi gyakorlatot szüntelenül kritizáltam és megvetettem — erről Pestről feleségemhez írt leveleim tanúskodnak —, az eszmék világában elkötelezett lettem, s ez legyőzte viszolygásomat a praktikus követelmények vállalásával szemben. A kiábrándulás ideje még sokáig váratott magára. Ahhoz ki kellett mennem Moszkvába 1973-ban egy félévre, mikor ráébredtem, hogy milyen szánalmas önáltatás áldozata vagyok; hogy „a szocializmus valósága” minden eszmény megcsúfolása s nevetséges karikatúrája annak, amiben én hiszek.

Mikor magas lovon ülő jóakaróm értesült arról, hogy felvételem sikerült, tajtékzott a dühtől. Ezt volt alkalmam látni, mert behívatott magához s nem tudta megállni, hogy ne tegye szóvá: „Hogy történhetett ez meg a mi tudtunk nélkül?” A szemébe nevettem: „Megtörtént, s ezen már senki nem változtat!” (Mint említettem, szegény Beze- rédy Pista lakolt meg érte, mert ő írta alá a munkahelyi javaslatot.)

A dühöngő embert én azonmód elfeledtem és leírtam magamban. Mellesleg, gyanítom, évekkel később, ahogy mondani szokták, ő még ügyesen betartott nekem, de ezért még hálás is lehetek neki, hiszen anélkül esetleg nagyot is eshettem volna.

S végül — így lesz kerek e történet — megadatott látnom azoknak az embereknek az arcát, akik a hatalomból kerültek sorsuk csizmatalpa alá, s egytől-egyig — mintha csak egy nagy rendező rendezte volna — belenézhettem részvétet esdő tekintetükbe, amint megvert kutyaként jöttek szemben az utcán, néma rimánkodással kértek — nemcsak engem, mindenkit, akivel találkoztak —, hogy fogadjam el pillantásukat. — így van ez, gondoltam ilyen parányok vagytok, akik a provincia hatalmi posztjain dölyfö- sen hánykolódtatok. Most látni, kik is vagytok igazában!

*

Az egykori hivatalnok azzal kezdte feljegyzéseit, hogy besétált a tornyos épület homályos lépcsőházába. Hadd fejezze be most azzal, hogy kilépve onnan, nyolc év után, átvágott a verőfényes Széchenyi téren, s megérkezett a nyárvégi virágokkal és a szökőkúttal pompázó Móra parkba, ahol madarak röpködtek, s ő sokáig nézte őket és a kék eget. Aztán felment a lépcsőn, s Szókratész szobrára egy pillantást vetve, belépett a palota hatalmas, világos előcsarnokába, ahol középen egy háromezer éves zsugorított

203