Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
írók még hosszú összekötőszöveg írására is vállalkoztak a lehetetlen műsorhoz, amitől persze semmivel nem lett jobb, sőt csak unalmasabb. Egy ilyen bemutató után tett nekem szemrehányást, de igen fölényes hangon egy újságíró: „Azt képzelitek, hogy mi fogunk mindig helyettetek dolgozni?” — Mintha mi bíztuk volna rájuk a munkát! Ők strébereskedtek, hogy majd ők „megmutatják”. A nagyobb műsorok évente legalább kétszer (április 4., november 7.) s a kisebbek is (február 23-án, március 21-én mindig) rendszeresen ismétlődtek. Ezekhez társultak még május 1-jén az új szegedi szabadtéri színpadi és az augusztus 20-i rendezvények.. Nagyjából egyazon mintára ismétlődtek évről évre. Aligha lehetett az egyhangúságot elkerülni. A színház, illetve a művészek sem valami lelkesen vettek részt ezeken az ingyenes fellépéseken, dehát az igazgatóság előírta a szereplést, ami így „önkéntes” felajánlásnak számított. A műszakiak viszont — a színészekkel szemben — nem dolgoztak ingyen: a nézőtéri személyzettel és a gazdasági ügyintézőkkel együtt mindig pontos és részletes elszámolásokat hoztak be hozzám — személyesen a műszak vezetője (pl. a kedves Bátky Zoltán —#egészen letartóztatásáig). Mivel hatáskörömbe tartozott ennek jóváhagyása, ők nagyon meg voltak velem elégedve, mert felőlem aztán ilyenkor bármit elszámolhattak, ami csak eszükbe jutott. Egyébként hangversenyzongoráról mindig nekem kellett gondoskodni, egy maszektól béreltük, költségeit a tanács pénzügyi osztálya fizette. Volt úgy, hogy a színészek különböző kifogásokkal igyekeztek kibújni a szereplések alól (váratlan felkérésekre is volt példa), s ezekből kisebb összeütközések is támadtak. Egyszer ilyesmiért Kátay Endrét beidézték egy „elbeszélgetésre” a pártbizottságra. Előfordultak kedvesebb esetek is. A csodálatos Dómján Editet egy alkalommal felkértük Fodor József Piros fejfák című versének elmondására egy felszabadulási ünnepségen. A verset — akkor is sürgős volt a dolog valamiért — én gépeltettem le, s küldtem át a művésznőnek a színházba. A verset egy ív papír két oldalára gépelték. Eljött az előadás napja, én is hallgattam a művésznő szavalatát. Estélyiben jelent meg a „lámpák fénykörében”, elbűvölő mosollyal mondta be a vers címét s a költőt, s szépen elszavalt a versből hat strófát. Ekkor, mint aki jól végezte dolgát, meghajolt és kiment. Azt hiszem, rajtam és feleségemen kívül a világon senki nem vette észre, hogy a vers felét mondta el. Az előadás után a Virágban találkoztunk Kovács Jánossal, a színésszel, s csevegve megemlítettük, hogy Editke lerövidítette a verset, de sebaj, túl vagyunk rajta. Másnap irodámban szólt a telefon. Nagyon ideges női hang kéretett. Soha a művésznő máskor nem beszélt velem, bár ismert, hiszen naponta megfordultam a színházban. „Dómján Edit vagyok. Mit terjeszt maga rólam — szólt paprikás hangon —, hogy én félig tanultam meg a verset az ünnepségre?! — „Nem, kedves művésznő — mondtam meglepődve — semmit sem terjesztek, csak Kovács Jánosnak említettem, hogy félig szavalta el a Fodor verset.” „De hiszen én pontosan megtanultam, ami a papíron volt!” „A másik oldalon volt a folytatás” jegyeztem meg csendesen. A művésznő — valószínűleg a kezében volt a papír, megfordította azt, s csak annyit mondott: „Jesszus!” Voltak olyan művészek is, például Szabadi István operaénekes, aki az első szóra, mint jó katona minden felkérést elvállalt. Vele egyszer, évekkel később, nem sokkal halála előtt összefutottam a postán. Ki tudja miért, az jutott eszébe, pedig már legalább 195
