Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

hőn óhajtott Kossuth-díjat. Tisztában volt értékeivel, hiszen gyakran mondogatta: „Olyan operakultúra jár a vidéknek is, mint a fővárosnak.” S tudta, hogy ezt ő meg is teremtette. Nem kevésbé azzal is tisztában volt, hogy mit tett a szabadtéri játékokért. Tény, hogy fel is terjesztették — a mi osztályunk útján — talán többször is Kossuth-díj- ra, de ezen kívül egyebet nem tettek érte. Márpedig „kijárás”, bizonyos nyomás nélkül, ahogyan az általában szokás volt, különösen Aczél ismert ellenállása mellett, lehetetlen volt kedvező döntésre számítani. Egy alkalommal Vaszy az irodámban — hivatalosan ez időben szinte naponta ta­lálkoztunk — kissé indignálódva jegyezte meg: „Képzeld, most mondta T., hogy nem csodálkozna, ha együtt kapnánk meg a Kossuth-díjat.” Szavaiból mélységes megütközés és csalódás áradt, hogy ez a jelentéktelen hivatalnok hozzá méri magát. Talán azt is megértette, hiába reménykedik. Már akkoriban feltűnt, hogy ezek a vezető emberek semmit sem fogtak fel abból, amit Vaszy jelentett a városnak. Személyes kapcsolatukat jellemezte, hogy Vaszyt a ta­nácsi színház igazgatójaként, mint tőlük függő személyt kezelték, aki a rábízott színház­zal együtt sok gondot okoz a város vezetőinek. A vb üléseken, mikor a színházi jelenté­seket tárgyaták, a fenti hangnemben vonták felelősségre különböző — szerintem kike­rülhetetlen — mulasztásokért, „hanyagságokért”. Ilyenkor szigorúan Vaszy elvtársoz- ták, s ő a kérdőre vont beosztottak stílusában reagált. Volt annyira tapasztalt, hogy ki­tért az élesebb ütközések elől, inkább a hivatalos ügymeneten kívüli eszközökkel töre­kedett, amíg lehetett, a célját elérni. így sikerült neki a szívéhez legközelebb álló rész­leget, az opera tagozatot évek szívós munkájával az általa elképzelt létszámra és színvo­nalra fejleszteni. Ennek érdekében kiváló diplomatának bizonyult, kellő hajlékonyság­gal. A vezetők — úgy emlékszem — Vaszy elvtárson kívül Viktor bátyámozták, vagy egyszerűen Viktornak szólították. Ő bölcs belenyugvással viselte el magabiztosságukat, fölényeskedésüket. Végül is — ahogy visszagondolok az idő távolából — az események menetét nem a városi elvtársak irányító képességei szabták meg. Akkor is a népi bölcsesség érvénye­sült: a kutya ugat, a karaván halad... Szegeden — remélhetőleg — örök időkre megala­pozódott egy nemzetközileg is mérhető zenei kultúra, s a szabadtéri játékok is kiállni látszik az idők próbáját. Vaszyt végül, mikor már megöregedett, úgy tették félre, ahogy szokás volt a ki­szolgált emberekkel. Nem adatott meg neki, hogy — mint megérdemelte volna — már életében eleven szoborként hirdesse: a város nagy zenészeként becsüli múlhatatlan érde­meit. De díszsírhelyet kapott. Igaz, csak egy negyedosztályú hivatalnok búcsúztatta. Személyes viszonyunkról, mint talán általánosabb jellemzőt, elmondhatom, hogy a hivatali kapcsolatban töltött évek során ő amolyan atyáskodó baráti gesztusokkal vi­selkedett velem. Előfordult, hogy sétára hívott, s gyakran vállam átölelve beszélt éppen aktuális színházi terveiről. 1964 nyarán a balettkart én is elkísértem egy keletnémet túr- néra. Itt — Pössneckben volt a szállásunk — esténként jó hangulatban sokat beszélt régi németországi élményeiről. Ez volt az egyetlen eset, amikor személyes emlékeit nekem is szóba hozta. Egyébként — és nemcsak ő, ezt művészekkel kapcsolatban máskor is tapasztaltam — engem mint a hivatal kis fogaskerekét, nem méltatott különösebb figyelemre. Az bi­189

Next

/
Oldalképek
Tartalom