Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

gel öt órakor megáll egy szekér a kapu előtt; a szomszéd házaspárt viszik Szentivánra. Szálljon fel arra, lesz ott hely magának is, egy órán belül odaát vannak a határon. Maga még fiatal, ha esze van, elmegy. — Megütközve hallgattam. „Hogy én elhagyjam a hazámat? — Mit képzel ez az ember?!”

Ezt követően Pestről legkedvesebb barátom keresett fel, hogy disszidáljunk; neki testvére élt Sydney-ben már a háború vége óta. Lebeszéltem, bár talán nem volt jogom hozzá, de az járt az eszemben, hogy apám 1944-ben, mikor falunkon özönlöttek keresztül az oroszok elől menekülők, az útjukba állt, s szinte eszelősen ismételte „És a hazádnak rendületlenül”?

Elmenni tehát nem akartam, bár akkori szerelmem is tett erre célzásokat, de hamar megértette, hogy még a gondolatát is megvetéssel elutasítom.

Ha viszont maradtam, nem akartam másodrendű állampolgárként vegetálni: „Engem ez a banda nem fog birkaként kezelni, a túlélésre kell játszanom, de nem leszek eszköz a kezükben” — ezt keményen elhatároztam. Sajnos — az események későbbi alakulása folytán — mégis fölémkerekedtek. De ez már egy következő szakasza életemnek.

*

Fentebb már jeleztem, hogy az 1957. március 15-e utáni időszak új helyzetet teremtett az országban, s ennek megfelelően Szegeden is. Sok volt még a bizonytalanság, de a fő irány, az úgynevezett konszolidáció, kezdett kibontakozni. Kádárék saját sikerüknek könyvelték el, hogy 1957 május 1-jén a budapesti tömegek — de így volt Szegeden is — „demonstráltak” az új hatalom mellett. Szerintem az emberek — elgyötörve a sok szenvedéstől — egyszerűen csak élni akartak.

Május második felére a tanácsházán is megindult a volt MDP tagság visszaáramlása az MSZMP-be. Hónapokig úgyszólván senki sem akart párttag lenni; ettől kezdve viszont az új jelentkezőket már megfaggatták a késlekedés miatt, s volt, akinek a jelentkezését el sem fogadták.

A tanácsi vezetésben is változások történtek. Perbírót — mint említettem — már februárban lemondatták. Április végén Martonyi János professzor is — egészségi állapotára hivatkozva — kérte vb tagságának megszüntetését. És váratlanul április 9-én L-t, a városi pártbizottság korábbi rákosista első titkárát kooptálták az elnökhelyettesi funkcióba. L. hamarosan — néhány hónap elteltével — a nyugdíjba küldött Tombácz után elnökhelyettesként ugyan, de a tanácselnöki funkciót gyakorolta.

Közvetlen környezetemben T. — az új osztályvezető — 1957 első felében eléri, hogy K-nak felmondjanak. Neki a házban és a tanácshoz tartozó kulturális intézményekben, elsősorban a színházban igen rossz híre volt, szélsőségesen balosnak tartották. L. feltűnésével azonban, mivel K. voltaképpen a L-féle klikkhez tartozott, T. terve egyelőre kútba esett. így K. egészen 1958 nyaráig a helyén tudott maradni. L. visszatérte után, a korábban már előtérbe került B., a későbbi tanácselnök, egyelőre visszavonult.

Ez az időszak — 1957—58 — az új átrendeződés szakasza volt. Ekkor még, különösen az alacsonyabb hatalmi szinteken, amilyenek a városi, megyei tanácsok, pártbi181