Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
(Olvasom az 1956. november 12-i vb ülés jegyzőkönyvét, ebben Perbíró hozzászólását, melyben szorgalmazza, hogy a Pesten rekedt szegedi művészeket valamilyen úton-módon segíteni kell. Engem éppen ezért küldött akkor fel Pestre.) * Feltűnő, hogy az említett tanácsházi „megszállás” hatodikán történt. Nem tudom pontosan hányadikán jelentek meg szovjet tankok Újszeged felől a hídon át a városban. Mivel a Korányi rakparton laktam, tudom, hogy egyik este lövöldözés hallatszott a híd környékéről, s hogy az oroszok ágyúval a Roosevelt tér sarkán lévő ház ablakán belőttek. A lövés helye hónapokig ásított a járókelőkre. (Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy a ház, ahová beágyúztak — az egyetlen helyre a városban — a városi pártbizottság korábbi rákosista első titkárának a lakása volt.) A lövöldözés miatt még jóval éjfél után is lent maradtunk a fáspincében, aztán minden elcsendesedett. Az oroszok ötödikén nem voltak a városban, csak hatodikán délben jöttek vissza. Feltételezem, hogy jó érzékkel halasztották el hatodikára a város megszállását; addigra a fővárosban lezajlott a bevonulás, nyilvánvalóvá vált az ellenállás kilátástalansá- ga, s ez kihatott az országos helyzetre is. Ötödikén suttogva még arról is beszéltek, hogy Tito kívánságára nem szállták meg a várost az oroszok. Az ötödikéi várakozás alatt jól meggondolhatták a tennivalókat, lehetséges, hogy beszéltek előzetesen a város vezetői közül valakikkel, s mikor hatodikán meglepték a tanácsházát, a bent tartózkodó vezetőket már elfogadott terv szerint kezelték. Ezzel együtt úgy vélem, Perbíróra, aki a helyén volt a házban, hallgattak. A kulturális életben jelzett változásokat a hónapokig tartó politikai szélcsend, a levert forradalom reményvesztett, gyászos hangulata előzte meg. Az új rezsim a szovjet szuronyok védelmében makacs erőfeszítéseket tett a hatalom megszilárdítására, sokáig hiába. Nem riadtak vissza fegyveres fellépéstől sem, mint azt az 1956 december 9-i salgótarjáni sortűz is bizonyítja. A fülemben csengenek Marosán egyik rádióbeszédének szavai; valamikor decemberben, munkába indulás előtt hallgattam. Arról beszélt, hogy a sztrájk fenyegeti a lakosságot; nem lesz kenyér, nem lehet fűteni a kórházakat, iskolákat stb. Drámai hangon ecsetelte a helyzetet, s még azt is kijelentette, hogy — mert talán a munkástanács követelései között szerepelt — „Nagy Imre bármikor szabadon visszatérhet a közéletbe, ez csupán az ő elhatározásától függ.” Egyszóval: nagy bajban voltak. Valamikor decemberben a színház felfüggesztette a sztrájkot. Megelőzte ezt egy esemény, melynek a tanácsházán magam is tanúja voltam. Valószínűleg ez volt a forradalom alatt létrejött munkástanács utolsó ülése. A késő délutáni, vagy talán már inkább esti órákban került rá sor, s valamilyen okból — lehetséges, hogy pusztán kíváncsiságból, mert a házban tartózkodtam — én is ott voltam. Rajtam kívül sokan nem a padsorokban, hanem a bejárati ajtótól jobbra-balra a padsorok mögött álltak. Én csupán Ert- sey Péter jelenlétét tudom felidézni, mert ő közvetlenül mellettem állt. Engem akkor még talán nem is ismert, de én tudtam, hogy igazgatóhelyettes a Somogyi-könyvtárban, a Tiszatáj folyóirat kiadója, s maga is költő. Igen harciasán rikoltozott, mikor a padsorokban, a munkástanács tagjai hangosan, zajongva nyilvánítottak véleményt a velük szemben elhelyezkedő szónokok — köztük Perbíró — javaslatairól. Arról volt szó, 174
