Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

mondom, Miklós, de te nagyon lelkesedtél, mikor mi elítéltük az ellenforradalmat.” De az ilyen megjegyzéseken kívül, semmit sem tettek ellenem.

Az említett szakszervezetis mufti — akinek fia később neves irodalmi publicista lett — arról igyekezett meggyőzni S-t ott a hangos fradista gyülekezetben, hogy vállalja el a Juhász Gyula művelődési otthon vezetői tisztét. Feltűnt nekem, hogy az illető olyan hangon beszélt, mintha az egész már eldöntött dolog volna, s csupán S. beleegyezésére lenne szükség.

Ezt követte, hogy Halmainé sírva megjelent az irodában, a népművelési csoportnál (mert közben osztályunkat lefokozva beolvasztották a művelődési osztályba), s hogy főnököm örömmel fogadta. Hogyne, szinte hihetetlen volt, hogy a város legjobb, azt is mondhatnám, országosan ismert és elismert kulturális szakembere vált állástalanná, s kínálkozott a lehetőség, hogy helyet csináljon egy hasznavehetetlen naplopóval, akivel viszont nem tudtak mit kezdeni.

Minek tovább folytatni, a csere megtörtént. Halmainé Erzsiké átjött hozzánk, s évtizedekig, a legnehezebb viszonyok között is szakszerű irányításával virágzó kulturális életet teremtett a teljesen lerobbant, lezüllesztett tanácsi otthonokban. S. pedig néhány év alatt tökéletesen tönkretette a rábízott művelődési intézményt, mely csak abból élt egy darabig, amit Halmainé létrehozott.

Az átszervezéssel előadó társam is az utcára került. Rettenetesen megsértődött. A főnök mosta kezeit, de a lelke mélyén örült, hogy megszabadult tőle, bár — mint hamarosan kiderült — nem véglegesen. Tombácz Imre utasítására — aki ismerte volt kollégám családját még a régi mozgalmi időkből — ő lett a művelődési ház előadója.

*

Az 56-ot követő időszak mindenféle változatos eseményei közül utalni kívánok arra, hogy akkor különös hatalmi átrendeződés játszódott le a szemem előtt. Ez az időszak egy lassú, évekig tartó átalakulás kezdetét jelentette. Ezen a hatalmi szinten — megyei jogú városi tanács, ilyen Szegeden kívül akkor még három (Miskolc, Debrecen, Pécs) volt — akkor még nem érvényesült közvetlenül az új rezsim központi irányító szerepe; a helyi hatalmi tényezők kénytelenek voltak a saját fejük szerint eljárni. Nem tudom, tüzetesebb kutatói munkával ki lehetne-e deríteni például azt, hogy november hatodikán miért Tombácz Imrét bízták meg a tanácselnöki teendők ellátásával, s főleg, miért maradt meg Perbíró József, a forradalom polgármestere első elnökhelyettesi funkcióban.

Személyes emlékem november hatodikáról, hogy már kora délután szovjet tankok vonultak a tanácsháza elé ágyúcsöveiket az ablakokra irányítva. Szobáink ablakai éppen a térre néztek, s az ágyúcsövek egyike a mi ablakunkra szegeződött. K-val voltunk a szobájában, mikor megjelent Suki Béla, a későbbi neves filozófus tanár és Végh Joachim, a tanárképző adjunktusa. Valószínűleg Perbírónál voltak, az oroszok megjelenésekor igyekeztek eltűnni, de éppen lezárták a bejáratot.

Hamarosan leszóltak hozzánk telefonon, hogy azonnal menjünk fel a tanácsterembe. Suki közben ügyesen lelépett, én Joachimmal bevonultam a terembe, K. nélkül, mert őt Tombáczék hirtelen magukhoz rendelték tolmácsnak. Két martalóc állt a tanácsterem pulpitusán, a padsorokban helyet foglaló hivatalnokokra irányítva kézifegyverü172