Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
légvédelmi tüzérosztály is bevagonírozott. Az osztályparancsnok Fölnagy Miklós őrnagy (1945. február 1-től alezredes), helyettese Szacsvay százados, az őrnagy segédtisztje dr. Peták Nándor főhadnagy volt. Az osztályhoz beosztott tisztek: dr. Moldová- nyi József hadnagy (az ismert Moldoványi Ákos újságíró édesapja), Náday László hadnagy és Budai zászlós. Nagy László őrvezető dr. Peták főhadnagy csicskása volt, így emlékezik vissza: „A tisztek nagyurak voltak, és Peták főhadnagy úr sem lógott ki a sorból. Sőt: ő nagyon katona volt, hiszen a Ludovikára járt, katonának készült. Egy gazdag földbirtokos családból származott, Dorozsma mellett voltak földjeik. Nem bánt velem rosszul, de a lövegekhez beosztott katonák és a tisztek között nagy volt a távolság — képletesen mondva —, a fronton nem is nagyon érintkeztek egymással.”2 A vonat Bajánál lépte át a Dunát és Bécset is érintve egy fél kör leírása után érkezett ki Belorussziába. A seregtestet az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport Parancsnokságának korlátlan felhasználására bocsátotta a magyar katonai vezetés. A németek a kiérkezést követően frontalakulatként azonnal az első vonalban vetették be a Lukinszki erdőkben rejtőzködő partizánok ellen. Vajda őrvezető a kiérkezésről a következőket mondta: „Lunyinyec mellett, a nyílt pályán pakoltuk ki a négy gépágyút és a négy Boforst. Ezután bementünk a környező erdős területre, ahol a doni katasztrófát is túlélt öreg légvédelmisek (a 13. légvédelmi gépágyús üteg katonái — a szerző) azonnal elkezdtek egy erődítményszerű bunkert ásni, építeni. Mi csodálkozva néztük őket, hogy mit akarnak, hiszen kb. 20 km-re volt a front és lehet, hogy órák kérdése az, hogy itt lesz-e. De ők nem foglalkoztak senkivel csak ástak, mert a Donnál is így csinálták. Persze már aznap este sem ott aludtunk, hanem visszavonulva haladtunk Pinszk felé.”3 A Vörös Hadsereg nagy nyári offenzívájába „keveredtek bele” a lovashadosztály- lyal együtt az ötvenötösök, Gustav Harteneck altábornagy lovashadteste kötelékében. A magyar részről Vattay Antal altábornagy vezette lovashadosztály a lukinszki erdőkben érzékeny veszteséget szenvedett, majd ezt követően teljesen felborult a hadrendje, ezredekre bomlott, s ezzel kezdetét vette a magyar huszárok, köztük az ötvenötösök „anabázisa”.4 Vajda őrvezető így emlékezik vissza: „Az első napokban a szép, kecses huszárokat nekizavarták az orosz T-34-eseknek. Nem csoda, hogy akkora volt a veszteség. Az első döbbenetből felocsúdva a huszárok elkergették lovaikat, hiszen ennivalót saját maguknak sem tudtak szerezni, nemhogy a lovaknak. Gyalogosan vonultak velünk vissza a pripjatyi mocsárban található egyetlen, fatörzsekből összetákolt úton. Csak ezen lehetett haladni, aki letért róla, az úgy járt, mint az egyik huszár: lovával együtt süllyedt bele a mocsárba. Szörnyű volt nézni, kiabált, hogy segítsünk, de nem tudtunk sehogy sem. Lassan ellepte a feneketlen mocsár. Mi a Klöchknereken ültünk, amivel a gépágyút is húztuk. A huszárok könyörögtek, hogy vegyük fel őket, nem akarnak ottpusztulni, de már a bajtársaikkal tele volt a teherautó. Mindenhol ültek, ahol csak lehetett, még a gépágyú csövén is huszárok lógtak, pedig előtte tíz perccel lőttünk egy párat, ezért nagyon forró volt a csöve, de evvel ők nem foglalkoztak. Pedig éreztük az égett bőr szagát...” 2 Nagy László visszaemlékezései alapján. Csongrád, 1998. 3 Vajda Antal visszaemlékezései alapján. Csongrád, 1998. 4 Gosztonyi PÉTER: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp., 1992. 162. p. 300
