Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása és politikai élete 1849–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 22. (Szeged, 1995)
Bevezető
rint — 230 család élt (ebből 121 jobbágy, 58 zsellér és 51 egyéb család), vagyis a lakosság létszáma ha egy-egy családra hat családtagot számítunk, 1380 fő körül mozoghatott. A település fejlődésére meghatározó körülményként hatott, hogy az 1716—1718 között folyó délvidéki török hadjárat idején báró Harruckern János György élelmezési főbiztos Szentest tette a császári hadak élelmezésének központjává. A lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hisz szinte minden terményét könnyen értékesíthette. Utóbb Harruckern — érdemei elismeréseként és a kincstár tartozásai fejében — jelentős birtokokat kapott Békés és Csongrád vármegyék területén. Tulajdonába került Szentes is. Az új földesúr legfőbb törekvése a vidék benépesítésére irányult. Ennek érdekében a visszaszállingózó, szökött vagy telepített jobbágyokat jelentős kedvezményekben részesítette: állami adójukat megelőlegezte, földesúri szol- gálmányaikat az első két-három évre teljesen elengedte, az egyházi tizedet megváltotta, és örök időkre jobbágyainak ajándékozta. Fontos kedvezmény volt a vallásszabadság biztosítása, amely a református lakosságú Szentes népességgyarapodását szintén nagymértékben elősegítette. A régi lakosok és az új telepesek szabadmenetelüek lettek, akik földesúri tartozásaikat szerződés alapján készpénzben, taksában rótták le. A fejlődésnek további távlatokat nyitott az a körülmény, hogy Harruckern János György 1730-ban három országos vásár tartására szóló privilégiumot eszközölt ki III. Károly királytól. A sokféle kedvezmény nyomán a lakosság létszáma folyamatosan növekedett. Az 1759. évi összeírás már 794 családfőt tüntet fel (ebből 559 jobbágy, 199 zsellér, 36 iparos), vagyis a település népessége megközelítette az 5000 főt. Az összeírásból kitűnik, hogy a gabonatermesztés még nem lépett túl az önellátás színvonalán; a telkes gazdák inkább a kevésbé munkaigényes állattenyésztéssel foglalkoztak. A település igazgatásában a telkes gazdák játszották a főszerepet. Közülük került ki a 12 esküdtből (1748-tól 24 esküdtből) álló tanács, amelynek élén & főbíró és az esküdtbíró állt. A főbírót és az esküdteket a házzal rendelkező telkes gazdák választották évenként, Szent György napján (április 24.). 1748-tól a bíróválasztás napja január elseje lett; 1755-től pedig átmenetileg a három évenkénti bíróválasztás vált gyakorlattá. A földesúr ezidőben nem élt a kandidálás (jelölés) jogával. Az esküdtbírót a főbíró nevezte ki maga mellé. A városi és az egyházi vezetés szoros összefonódását jelzi, hogy a mindenkori főbíró egyben a református egyház főgondnoka volt, az esküdtek pedig a presbitérium (egyháztanács) tagjai. Egyfelől a katolikus népesség számának növekedésével, másfelől az ellenreformációval függ össze, hogy 1755-től hat esküdt és az egyik jegyző a katolikusok közül került ki. A tanács képviselte a várost mint jogi személyt a földesúri, vármegyei és országos hatóságok előtt; rendeleteiket kihirdette, és végrehajtásukról gondoskodott. A település belső ügyeire rendelkezéseket adott ki; ellátta az első fokú bíráskodást polgári és büntető perekben. Adószedőivel gondoskodott a földesúri szolgáltatások és az állami adók beszedéséről. Helyi végrehajtó közegeiként működtek még: a borbíró, kisbíró, székbíró, malombíró, a halászbírók, a hadnagyok és tizedesek, valamint a cigányvajda a cigányesküdttel és vicevajdával. A tanács üléseiről jegyzőkönyvet vezettek, a hivatalos kiadmányokat 1730-tól a város pálmafát ábrázoló címeres pecsétjével hitelesítették. (A pálmafa szimbólum a református egyház közvetítésével került a település címerébe; jelentése: Teher alatt nő a pálma). A vázolt viszonyok alapján a szentesi jobbágyok gazdasági-jogi helyzete az Urbárium (Mária Terézia úrbéres rendelete, 1767) előtt kedvezőnek mondható. Erre 7
