Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása és politikai élete 1849–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 22. (Szeged, 1995)

IV. A kiegyezéstől az első világháborúig

küzdelmet szintén nem lehet kárhoztatni, ha „megvalósításának módja a mások jogos érdekébe nem ütközik”. Ez utóbbi kitétel rendkívül lényeges, hisz a „munkásosztály ezen törekvése állítólag a birtokos osztály ellen irányul”. Hogy ez mennyire igaz, azt a cikk írója nem tudja, de tényként állapította meg, hogy „az egész mozgalomban tulajdonképpen ez képezi a homályos pontot, melynek kellő megvilágítása a gazdaközösség érdekében is fölöttébb kívánatos”. Ez kiderülhetett volna, ha nem nyomják el szuronyokkal a munkások mozgalmát. Az egész „katonásdinak” csak az lehetett a magyarázata — zárult az írás —, hogy „Csongrád megye kormányzata megszokta már a szuronyokra való támaszkodást, megszokta a hatalom litogtatását, s a csendőrséget és katonaságot nélkülözhetetlen eszköznek tekinti a közigazgatásban”.257

Az ismertetett vezércikk jól visszaadja egy ízig-vérig polgári ellenzéki politikus vívódásait. Mint az alapvető polgári szabadságjogok harcosa nem tehet kivételt a jogok gyakorlói között, tehát támogatja a munkások ezek kivívására irányuló törekvését, de mint a tulajdon sérthetetlenségét mindenek felett elismerő és valló polgár nem fogadhatja el az ezt bármilyen csekély mértékben is megkérdőjelező elveket. Mint a kisebbségben lévő ellenzéki párt tagja taktikai meggondolásból is támogatja az általános választójog bevezetését, mert ettől az ellenzék fölénybe kerülését, hatalomra jutását reméli, de nem mentes attól az aggodalomtól sem, hogy a szavazati joghoz jutó munkástömegek esetleg pártja, sőt osztálya bukását is okozhatják. E kettősségből következik, hogy számára az együttműködés csak addig a pontig fogadható és képzelhető el, amíg az a hatalmon lévő közösügyes politikai formáció megbuktatását segíti elő, de nem érinti a létező tulajdonviszonyokon alapuló társadalmi rendet.

Sima Ferenc számos írásában foglalkozott a fenti kérdésekkel, nem hagyva kétséget álláspontja felől. A Szentesi Lap 1894. április 8-i számában — „A munkások figyelmébe” címen — megjelent vezércikkében például így fogalmazott: „Midőn részint alkotmányos, részint célszerűségi szempontból megköveteljük a munkások számára a szabad tanácskozás jogát, egyszersmind kötelességünknek tartjuk őket óva inteni, hogy gondosan tartózkodjanak minden túlzástól. Csalóka ábrándoknak, elérhetetlen reményeknek, kielégítetlen vágyaknak ne adjanak helyet a lelkűkben. Ne képzelegjenek például afelől, hogy a 8 órai munka, 8 órai szórakozás, 8 órai alvás és ehhez hasonló jelszavakkal rajzolt Eldorádót valaha elérhetik; ne álmodozzanak holmi vagyonelosztási tervekről, ne építsenek légvárakat az iránt sem, hogy tömeges munkabeszüntetés által összeesküvést szőhetnek a birtokos osztály ellen. Az ilyen dolgok nálunk egyszerűen a lehetetlenségek közé tartoznak, s aki netán ilyesmikkel ámítja őket, az nem egyéb, mint vagy józan gondolkodás nélkül szűkölködő, korlátolt látókörű tévelygő és álmodozó, vagy lelkiismeretlen és népbolondító.”

Az igen egyértelmű állásfoglalás ellenére a Csongrád megyei ellenzék vezére nem kerülhette el, hogy nevét ne hozzák összefüggésbe a munkások mozgalmával. Különösen igaz volt ez az április 22-i „vásárhelyi zendülés” véres eseményei után, amelyről elsőként a Szentesi Lapból értesülhettek a szentesiek. A tudósításokból világosan kiderült — amit sokan nem vettek jónéven a laptól —, hogy az országos közvélemény figyelmét felkeltő atrocitásokért a helyi hatóságokat legalább akkora felelősség terheli, mint a lázongó munkásokat. A lap a vásárhelyi események kapcsán kiemelt helyen foglalkozott

257 CSML (SzF) 190—2297/1894. Alisp. ált. ír.; SZL, 1894. március 4., március 6.

161