Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)

Barla László: Szentes igazgatása az 1848/49-es forradalomban

veznek, és a békés lakosokat felizgatni törekednek, azok (ti. a népgyűlések) veszedelmessé kezdenek lenni.”4

A város és a vármegye között az utóbbi időben normális kapcsolatok alakultak ki, sőt a megye is biztatta a várost, hogy dolgozza ki az új igazgatási szervezetét, s a maga részéről egy bizottságot nevezett ki a közreműködésre. 1848. február 23-án a tanács elkészítette a városi képviselő-testület megválasztásának tervét. Hangsúlyozta, hogy ez a tervezet két okból is ideiglenes: a képviselő-testület csak a közöslegelő-használattal foglalkozik majd, s csak addig, amíg a minden pillanatban várható legfelső döntés meg nem érkezik. A tanács 180 jelöltet állított, akik közül a házzal bíró lakosok megválasztják majd a 60 tagú képviselő-testületet, úgy, hogy abban megfelelő arányban kapjanak helyet a külső telekkel és a csak házzal bíró lakosok (48:12), illetve az adófizetők és a nemesek (40:20). A tanács nem látott okot arra, hogy az 1837. évi igazgatási rendszeren, sem arra, hogy a birtokaránylagos legelőhasználaton változtasson.

Sem a grófok, sem a vármegye nem tartották szükségesnek, hogy — a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan — feleslegesen beavatkozzanak a város ügyeibe. A Boros Sámuel által vezetett tanács eltökélten és higgadtan vezette a várost. A pénztár végre rendbejött, a hivatalok szakszerűen működtek, a gazdák szépen gyarapodtak, a város körüli ármentesítő munkák rendben folytak. Minden remény megvolt rá, hogy a várt királyi döntés engedélyezni fogja a rendezett tanács kiépítését.

Az 1847. október 31-én megválasztott tisztviselők — Boros Sámuel főbíró, Szeder Ferenc albíró, Kugler János (röviddel később Nyíri József), Pál József, ns. Dózsa Lajos, ns. Sarkady Nagy Mihály, ns. Molnár István, ns. Dobosy Zsigmond, Lakos Ferenc, Kalpagos Szabó István, Nagy József, id. Lakos András és id. Nagy Ferenc tanácsnokok, Hadzsy György, Horváth Ferenc és Beliczay Pál jegyzők — mind a lakosság, mind a vármegye, mind a grófok bizalmát élvezték. Aligha készültek arra a földrengésre, amelyben végül is megtették, amit meg kellett tenniök. Ők is, azok is, akik megválasztották őket, sőt azok is, akiknek — birtokuk nem lévén — ezekbe a dolgokba semmi beleszólásuk nem volt.

1848. március 15-én Boros Sámuel éppen a fővárosban tartózkodott. A 18-ai tanácsülésen beszámolt arról, hogy a régen óhajtott királyi döntés már beérkezett a helytartótanácshoz, hogy a grófokkal nem tudott találkozni, s hogy „az országos körülmények végett” nem tudott pénzt kölcsönözni a váltsági summa kifizetésére. A pesti forradalom méltatását átengedte Hadzsy Györgynek, aki lelkes szónoklatban ismertette a fővárosi eseményeket. Fölolvasta a 12 pontot, szólt a pesti közcsendi bizottmányról, végül éltette a királyt és a hazát. Beszédének barokkos bősége nem födi el a szónok aggodalmát, az őszinte örömbe figyelmeztetés vegyül: „ezen pontok kérelmek tárgyai, és annál fogva a békés utoüfr az egész átalakulás meg ejthető,... minden lázongás, vérontás, a vagyon és személy bátorság meg háborítása nélkül vívódhat ki.” Másrészt keserűen jegyzi meg, „hogy eddig — noha városunk drága pénzen és nagy áldozatokkal meg vette a jogokat, és mégis egy nyomorult rendszert (rendezett tanácsot) sem bírt magának ki eszközleni.”

A nép fölvilágosítását, főleg a 12 pont magyarázatát a március 21-ei népgyűlésre, azon pedig Boros Sámuel főbíróra hagyta a tanács. A népgyűlésre megérkezett Dobosy Lajos másodalispán, Szabó Lajos járási főszolgabíró és Basa János esküdt — mind a vármegye reprezentánsai —, így a népgyűlés nem lépte át — bizonyára e nélkül sem tette volna — a vezetők által megszabott kereteket. A szónoklatok és az éljenzések őszintén lelkesek voltak, de a rendről és a nyugalomról sokkal többet beszéltek, mint a

■* CSML SzF Tan. jkv. 541/1847-1848. sz.

26