Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)

Ruszoly József: Nemzeti bizottságok és önkormányzatok Csanád–Arad–Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék intézménytörténetéhez (1944. szeptember–1945. május)

Sámuel h.[elyettes] kórh[áz]igazgató úr érdeme, ki a legnagyobb harcok idején is kitartott; az orvosokat és ápolószemélyzetet összetartotta, és a betegeket sem engedte szétmenni. Kórházunk egész télen át 200-on felüli beteglétszámmal dolgozott, s hogy ez mit jelent, azt csak az tudja, akinek tudomása van arról, hogy a kórháznak sem szene, sem fája, sem cukorja nem volt, és jelenleg sincs, és a vármegye áldozat- készsége mellett orvosi karának kitartása és lelkiismerete a legfőbb fenntartója. Dr. Diósszilágyi h. [helyettes] igazgatónak a kórház első napjairól beterjesztett jelentése a fennmaradásért való küzdelem valóságos hőskölteménye, és az elmúlt idők nehézségeiről történelmi dokumentum. A kórház fűtésére felhasználtuk a vármegyében fellelhető összes szénkészletet, de még így sem tudtuk elérni, hogy a betegek a megkívánt meleget megkapják. Mivel a közkórház október óta a szegénybeteg- ellátmányt nem kapja, és így az összes dologi kiadások a vármegyét terhelik, kénytelen voltam a betegápolási díjat felemelni, egyben felterjesztést tettem a népjójéti minszter úrhoz az ellátmány sürgős utalványozása iránt.

Be kell számolnom arról, hogy Szegeden a magyar hadifoglyoknak egy nagy tömegét gyűjtötték össze. Sajnos, magyar testvéreink annyira leromlott állapotban és kiéhezve vannak, hogy részükre nem táborra, hanem kórházra van szükség. A szegedi hadtest megkeresésére Makón is állítottunk fel egy hadigondozót. A jelenleg üresen álló Tüdőbetegotthont rendezte be erre a célra a város, hozzájárulásommal. Alig nyílt meg azonban az otthon és helyeztünk el benne 200 beteget, amikor az orosz parancsnokság bejelentette a kórházra igényét, orosz tiszti üdülő céljából. Beteg katonáinkat a DMKE-be költöztettük át, s remélem, itt meg is maradhatnak. A foglyok teljesen le vannak gyengülve, állandó ápolásra és diétikus ellátásra szorulnak. Makó város áldozatkész közönsége a foglyokat úgy élelemmel, mint ruházattal önként és szívesen ellátja.

Már előbb említést tettem az őszi gazdasági munkákról. A vármegyét a háború szeptember végén érte el. Erre az időre esett volna a tengeritörés, cirokvágás, kendervágás, szüretelés stb. Mindezek a munkák elmaradtak. Az emberek hetekig ki sem mertek menni a földekre, mert attól féltek, hogy egy-egy kóborló levetkezteti őket. Csak november hó folyamán indulhatott meg az intenzívebb mezőgazdasági munka, ló és kocsi nélkül. Az emberek talicskán hordták be a tengerit és vasvillával vetették el a búzát. Az őszi vetés így is csak 10 %-a a normálisnak, s ezt a 10 %-ot is milyen nagy nehézségekkel és áldozatokkal lehetett megmunkálni.

Ami gazdasági munka az ősszel elmaradt, azt tavasszal kell pótoljuk. Sajnos, jószándékon kívül mással alig rendelkezünk, az emberek ugyanis nagyrészben állandóan robotra járnak, a fogatok pedig hasonló célra vannak lefoglalva. A kormány minden községben termelési bizottságokat állított fel, ezeknek a feladata a gazdasági elöljárók bevonásával megállapítani, hogy melyik földeket kell legelőször bevetni. Ez a bizottság rendelkezik az igaerők felett is. Sajnos, a legszebb terveket is keresztülhúzza a háború. A battonyai járásból márc. 16-án több, mint 400 lovat vittek el, s ugyanakkor Kevermesről 192 fogatot irányítottak Jászapátiba. A gazdák a teheneket fogják igába, nem beszélve arról, hogy ez a tejhozamot nagyon lecsökkenti, a gyakorlatlan, igához nem szokott jószág aránylag kevés munkát végez, és ezzel is késlelteti az amúgy is elkésett munkát. Március hó végén megérkezett a kormány

177