Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 20. (Szeged, 1993)

Emlékőrző köztéri alkotások

A vármúzeum udvarán hatalmas fa árnyékában húzódik meg csöndesen Erzsébet királyné márvány- szobra. A bajor származású Erzsébetnek — I. Ferenc József császár és király hitvesének — meggyilkolása (1898) — után valóságos kultusza alakult ki Magyar- országon. 1902-ben óriási hírveréssel és költséggel országos pályázatot hirdettek a királyné budai emlékének megalkotására. A lelkesedés hulláma az ország több nagyvárosába is eljutott. Szeged az elsők között csatlakozott a királyné emlékét megörökítő városok táborához.

A Szegedi Képzőművészeti Egyesületben Erdélyi Béla elnök terjesztette elő 1901. február 16-án a szoborállítás ötletét. A császári pár 1857. május 24—25-én járt itt. Egyszerű mellszobrot javasolt, az anyagiakat közadakozásból kívánták fedezni. Szegedi Híradó szervezte a gyűjtést, elsőként a város honleányai csatlakoztak a fölhíváshoz, Back Bernát és a városi tanács is nagyobb összeggel segítette az emlékszobor ügyét. A következő évben már annyit gyarapodott a tőke, hogy megalakulhatott a szoborbizottság, elnöke Erdélyi Béla lett. Tárgyaltak ifj. Vastagh Györggyel, Teles Edével és Ligeti Miklóssal is. Közben a szegedi nőegylet javasolta, hogy egészalakos szoborral örökítsék meg a magyarbarát királyné emlékét. Ligeti Miklósra esett a választás, és ő a királynét ülve ábrázoló szobor mintáját 1903 júniusában mutatta be a szegedieknek és az Országos Képzőművészeti Tanács bíráló bizottságának. A bizottság „igaz műalkotásnak” minősítette a mintát, „amely a felséges asszonyt márvány pádon ülve ábrázolná, amint a körülötte fölfutó virágok között elmereng és kezében nyitott könyvet tart.”

1905 áprilisában már készen volt a szobor eredeti léptékű modellje. Kitörő lelkesedéssel fogadták a szegediek, és irigykedtek a pestiek. A Pesti Hírlap tudósításából idézünk: „ennél gyönyörűbb szoboralakot még ez ideig nem mintázott magyar szobrász. Amennyi előkelő finomság, szűziesség és mélyen érző lélek csak beleönthető egy agyagból gyúrt alkotásba, azt együtt látjuk Ligeti Miklós Erzsébet-ki- rályné szobrán” sírhat a szívünk, hogy nincs itt Budapesten. Fokozni fogja e szobormű szépségét, hogy fehér márványból fogják kifaragni.”

Két évvel később, 1907. szeptember 29-én végre elérkezett az avatás várva várt napja. Akkoriban megadták a módját a szoboravatásnak. íme a látvány és az avatás krónikája: A szobor talapzatára helyezve

a színház épületének tengelyében a Stefánián állt, kék-fehér és nemzeti színű lepel borította, körülötte tíz kék-fehér oszlop volt, zöld lombfűzésekkel és zászlókkal díszítve. Közelében bordó plüssel borított királyi sátor állt, József főherceg és kísérete számára. A szobor közvetlen közelében is két kék-fehérre színezett sudár fenyőoszlop szökött a magasba, derekuk táján a magyar címerrel, hegyükben zöld koszorú alatt a magyar zászló lengett. Az egész Stefániát lezárták, belépni csak meghívottaknak lehetett különböző színű belépőkkel. Színpompás látványt nyújtott az avatásra gyülekezők helyszínre érkezése is. Pontban fél tizenkettőkor fölcsendült a szegedi dalárda tagjainak ajkán a Himnusz, majd a szoborbizottság elnöke mondott rövid szónoklatot, s fölkérte József főherceget az emlékmű fölavatására. Rövid, pár mondatos szónoklatot tartott, majd a körben elhelyezett oszlopokon csigarendszer segítségével föllibbentek a leplek, s zászlókként a magasba szálltak, elővillant a valóban remekbe sikeredett hófehér márvány szobor. Eközben fehér ruhás lánykák virágesőt szórtak Erzsébet márványlábai elé, majd Lázár György polgármester átvette a város nevében az emlékművet. Koszorúzás következett, a főherceg a szobrászművész társaságában körbejárta az emlékművet, elismerően bólintott, végül fölcsendült a Szózat, és végétért a színpompás ünnep. A leikesültséget illusztrálja Kisteleki Ede ez alkalomra írt versének részlete:

„A ki évek során, fekete mély gyászban kerested a napfényt, árnyak elől futva,

Fehérbe öltözve, ott a más világban,

Hű magyarjaid közt megjelentél újra.

Zöld lomboknak hűvös homálya magábazár,

S trónusra ültetünk a szabad ég alatt,

S fölébed borítjuk rajongásunk szárnyát,

Védő mennyezetnek, mely égnél magasabb...”

Amilyen zajos külsőségekkel történt az avatás, olyan csöndes lírával, természetes szépséggel lett fölruházva Ligeti vésője nyomán a szobor. Kevés külsőséggel jellemzi ezt az akaratán kívül történelmi jelentőségűvé lett királynét. Mentes az emlékmű mindattól a teátralitástól, amely romantikus bőbeszédűséggel rakódott rá szinte minden korabeli emlék41