Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 20. (Szeged, 1993)
Szeged szobrai. Bevezetés
1879-TŐL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG Habár a nagy árvíz fölbecsülhetetlen anyagi károkat okozott, és „döntő csapást mért a város ősi életformájára, sajátos egyéniségére, ugyanakkor a modern fejlődés páratlan lehetőségeit is megnyitotta előtte”.1 Korszerű elvek alapján, Lechner Lajos tervei szerint alakították ki a körutas-sugárutas város- szerkezetet. Tisza Lajos királyi biztos irányításával a századfordulóra újjáépült a város, kialakultak mai terei, megépültek középületei. Szeged Magyarország második nagyvárosává lépett elő. A nagyszabású városépítészethez hamarosan társult az épületdíszítő művészet és a köztéri szobrászat is. A bécsi eredetű neobarokk és eklektika szellemében fogantak az épületdíszítő alkotások; példaként a városháza, a színház, a Közművelődési Palota és más közintézmények díszítményei sorakoztathatok föl. Kiemelkedő alkotás ugyan nem akad közöttük, de mindmáig példaként szolgálhatnak a társművészetek igényes együttműködésére. A századfordulóra megélénkült az emlékműállítás mozgalma. 1879 után fájdalmas időszerűséggel az árvízi áldozatokra emlékeztető újszegedi obeliszk nyitotta a sort. A millenniumra törlesztette lelkiismereti adósságát a város a lebontott Széchenyi téri Szentháromságemlékmű pótlásával: Köllő Miklós igényesen megformált szoborcsoportjának fölállításával. Impozáns emlékoszloppal örökítették meg a sző- regi csatában elesett szabadságharcosok emlékét is. A Dugonics szobor fölállításával megkezdődött em- lékszobor-mozgalmat csak néhány évre törte meg az árvízkatasztrófa. Már 1883-ban kezdeményezte Pillich Kálmán Tisza Lajos, a város újjáépítését irányító királyi biztos szobrának fölállítását, melyre halála után 1905-ben került sor. A Kossuth emlékét megörökítő szoborállító mozgalom azonban minden más kezdeményezésnél erősebbnek bizonyult, így a Víz utáni első monumentális emlékszoborként Kossuth alakja került 1902-ben, Szeged legszebb terére, a Klauzál térre. Innen a világháború kitöréséig eltelt tizenkét év alatt éppen tizenkét, méretében és jelentőségében is számottevő szobor, emlékmű került a város központi helyeire. Ilyen mértékű gyarapodást azóta sem ért meg a város, ilyen népmozgalom sohasem állt a szoborállítások hátterében. Egymást érték a gyűjtő kezdeményezések, gomba módra szaporodtak a szobor- bizottságok. A mozgalmak élén kivételes szervezőtehetségű, városszerető polgármester, Lázár György állt.2 Különös, de érthető kettősség figyelhető meg abban, kik kaptak szobrot az imponálóan gazdag emlékműsorozatban. A lokálpatrióta érzelmek szövetkeztek a honfiúi odaadással. A Kossuth-szobrot a Tisza-szabályozó Bertalan Lajos obeliszkje követte, majd az első mérnökszobor következett, Vásárhelyi Pálé; mellszoborral tisztelegtek Klauzál Gábornak, akit ugyancsak szoros szálak fűztek Szegedhez. Erzsébet királynő kultuszának jegyében pompás szobrot emeltek, ezúttal ismét a hazafias törekvéseknek áldozva. A sort nagyszabású lovasszobor folytatta, Rákóczi Ferenc emlékműve. Majd ismét a helyi törekvések eredményeként került köztérre Dankó Pista melankolikus szépségű, hangulatos emlékszobra, közben megépült Rapaics Radó terjedelmes emlékoszlopa is a Stefánián, a mai Várkert1 Bálint Sándor: Szeged városa. Szeged, 1959. 11. ’ Az SZN 1912. november 29-i cikke jó áttekintést nyújt Lázár György polgármesternek az említett szobrok megvalósításában betöltött szerepéről. Míg a város élén állt, összesen tíz szobor, emlékmű létesült, a város 40 000 Koronát költött, emellett közadakozásból 239 000 Korona gyűlt össze e nemes célra. 10
