Tanulmányok Csongrád megye történetéből 18. (Szeged, 1991)

Juhász Kálmán–Lotz Antal : Szerzetesek a csanád egyházmegyében a középkorban

Bármennyire is alárendelték saját érdekeiket magasabb eszményeknek, bármennyire is tudták természetfölötti szempontból érzékelni a szenvedések becsét, el-elfogta őket a vágy, a folytonos szenvedésektől, nélkülözésektől, maró gondtól való végleges szabadulás után. Mikor arról értesültek, hogy pár rendtagot a török legyilkolt, egyikük így vigasztalta a tartományfőnököt: „Nagyobb gond van örvendeni mint bánkódni afelett, hogy Istennek tetszett testvéreid közül többeket annyi nyomorúságból és szenvedésből kiszabadítani és az örök szeretet országába fölvinni.” — Máskor imádkozva körülállták egy elhunyt idősebb társuk kihűlt tetemét, mondogatták: „Istenem, milyen jó már őneki! Megtért Atyánkhoz, Szent Ferenchez! S részese az örök boldogságnak.” Kérdezik önmaguktól, amikor celláikba húzódnak, vagy egyhangú lépésekkel méregetik klastrom folyosóit: „Vajon mikor kerül rám a sor?” Megsiratják a szegény áldozatot, feljegyzik nevüket évkönyveikbe, és úgy tekintik őket, mint hivatásuk vértanúit; nevük a rendben mindig élni fog! Egyre kisebb körbe szorulnak az életben maradt rendtagok. Egymásután elpusztulnak a kolostorok. Költség és munkaerő híján a szükséges tatarozások is elmaradnak. Kénytelenek szomorúan és tétlenül végignézni, mint válik romhalmazzá számos esztendő munkája, miképp pusztul el több évtizedes fáradtság gyümölcse. Házi krónikáikban feljegyzik: „Az épületek falai romladozni kezdenek. A vakolat, a cserép mindenhol lehull. Az ablakokat beveri a jégeső, az Isten házába szabad bemenetele van a hónak, esőnek, — a szél sivítva szágult végig a folyosókon, kísértetiesen bezörgetve az elhagyott, lakatlan termek ajtajain.” — A klastromok pusztulása, a rend tagjainak megfogyatkozása miatt megváltoztatták a kolostorok területi beosztását. Az áldott, jó nép, mely eddig „barátaival” megosztotta kenyerét, most maga is vagy végnyomorral küzd, vagy elmenekül. Ezért például a szegedi szerzetesek részére biztosították a távoli szálkái, almási és apáti kerületekben is az alamizsnaszedés jogát. „Egyedül a remény maradt meg számukra vigaszul, hogy a hatalmas Isten megelégeli a szerencsétlen bemzet szenvedéseit, és végét veti az oly sűrűn jövő csapásoknak. E remény teljesülését azonban ők már nem érték meg. A föléjük boruló láthatár mindvégig komor, vészteijes maradt s a boldogság napját ők már nem látták többé ragyogni a szegény ország felett.”

74