Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

Itt már „zsoldot”, kaptunk 15 rubelt 1 hónapra, (3 rubel volt 1 kg kenyér). Ren­geteget sefteltünk a civilekkel. Elég jó dolgunk volt, mivel nem kellett a hidegben a szabadban dolgoznunk.” (Olasz Sándor) „1946 őszén este mentünk be a lágerbe. Délután tizenketten voltunk egy brigád­ban, mind fiatalok. A kapunál mikor bementünk félreállították a brigádot. A tolmács közölte velünk, hogy az a kérése a láger vezetőségének, hogy tanuljunk szakmát, lehet jelentkezni az építő szakmákba. A mi brigádunk vezetője ácssegéd volt, és egy asztalosinas is volt köztünk. A brigádparancsnok bejelentette, hogy jelentkezünk asztalosnak mindannyian, majd belejövünk. Másnap egy iskolához kellett kimen­ni, voltak kőművesek, stukatúrozók, többféle szakmájúak vagy hetvenen, köztük segédmunkások is. Az építkezésen a direktor elosztotta a munkát, mi maradtunk utoljára. Azt kérdi a direktor a brigádvezetőtől, hogy mi mihez értünk. Ács- és asztalosmunkához! A direktor felvezetett bennünket az emeletre és két személyt osztott egy-egy tan­terembe, ki kellett padlózni a helyiségeket. Előbb féltünk, hogy nem fog menni, de a két fiú annyit megtanult a szakmából, hogy meg tudta mutatni hogy kell. Egy nap ketten egy tantermet kipadlóztunk. A direktor meg volt elégedve a munkánkkal. Később más építkezésen is dolgoztunk. A lágerben az étkező tetőzetét mi ácsoltuk, zsalukat készítettünk. Télen lakótelepen barakklakások padlóját javítottuk, ablako­kat vasaltunk. Ablakon keresztül néztük, hogy fogolytársaink vödörben vitték a maltert, mire ki akarták önteni belefagyott. Vaslemezen melegítették a homokot, vizet a malterba.” (Szuromi József) „Annak a munkavezetőnek, akinek dolgozott a brigád,nekem kellett anyagot lopni. Lopva szedtem az ablakfélfákat kifele. Bevittem a raktárba. Elfűrészeltem fél­méteresekre, fekete festékbe mártottam. Amikor megszáradt, jött a kocsi és felpa­koltuk. Egy napon azt mondja: a gépekről bontsak le deszkákat, de nagyon figyeljek! Azt vettem észre, hogy közeledik egy orosz katona, géppisztollyal. Amikor kiabált rám, hozzáfogtam szaladni. Szaladt utánam. Sikerült egy pincébe leszaladni. Nagyon megijedtem és hirtelen összecsuklottam. Ott állt mellettem, de nem nyúlt hozzám. Rö­videsen elment, én még tovább ott feküdtem. A lépcsőről még visszanézett. Én mozdu­latlanul feküdtem. Eltelt egy félóra, mire fel mertem jönni. Megfogadtam magamban, hogy többet életemben egy szegnagyságút se lopok a ruszkinak. Ám a mester azt mondta „nyicsevó” csináljam tovább. Én azt mondtam, hogy nem. Ő meg azt válaszolta, hogy itt ő parancsol, nem lesz meg másként a százalék.” (Gilicze István) „Egy repülőtérre kerültünk. Hatalmas hangárokba ablakkereteket raktunk be. A mesterünk egy üzbég ember volt. Rábeszélt bennünket, hogy a munka befejezése előtt 3—4 óra között jónéhány ablakkeretet fűrészeljünk fel. Azt darabonként szöggel beleaggatva a nadrágunkba, csempésszük ki a gyárból. Amikor elhagytuk a gyárat, csak dobjuk le az út mellé. A szerencsétlen így jutott tüzelőhöz, meg eladni is tudott belőle. Mi ezért 10 dkg kenyeret kaptunk. Égészen jól jártunk ezzel az üzlettel.” (Olasz Sándor) „A vagonokba befagyott a szén. Volt úgy, hogy két műszak tudott kicsákányolni egy vagont. Előfordult, hogy csak a villanytelepre kellett kimenni dolgozni a nagy hideg miatt, 1946 telén. Kitavaszodás után a cukorgyárban az erőműtelep építését kezdtük meg. Vas­109

Next

/
Oldalképek
Tartalom