Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
5. Dorogina „Dorogina nem nagy láger volt. Mikor megérkeztünk épületfákat kellett a vagonba berakni, csak azután ebédelhettünk meg. Este mentünk be a lágerbe, ott németek voltak. Nemsokára megvacsoráztunk. Másnap reggel azt mondta az orosz parancsnok, hogy pihenjük ki magunkat, ma még nem kell dolgoznunk. Másnap mentünk dolgozni.” (Tóth Sándor) 6. Zciporozsje „1945. május 30-án érkeztünk Zaporozsjéba, a 101-es lágerbe. Az első fürdés, fertőtlenítés után saját holminktól megfosztottak bennünket. Helyette orosz katonai öltönyt kaptunk, persze ócskát. Úgy térhettünk nyugovóra... Nyugovóra tértünk volna, ha a poloska hagyott volna bennünket pihenni. Mi, alföldi gyerekek csak Pozsonyban ismertük meg a poloskát. Az egyik öreg őrvezető mutatta, szagoltatta meg, hogy milyen büdös. Másnap aztán összeverődtünk mi fiatal leventék egy csoportba. Néhány nevet említek: Lugosi Imre, Láda János, Gilice István, Rózsavölgyi Lajos, Pál István, Pál János, Lakatos Tóth István, Kiss József, Szűcs József, Schlosz- szer Miklós, Olasz Sándor, Kovács Dávid, Lázár Lajos, Lázár Dezső, Rakonczai István, Salamon László, Faragó Sándor. Összesen 38-an voltunk egy brigádban. Krimperbach Henrik nevű sváb származású brigádvezetőnk volt. Tíz napi karantén megfigyelés és feljavítás után elkezdtünk dolgozni.” (Lugosi Imre) „Meg is érkeztünk Zaprozsjeba, a 101-es lágerbe. A kapu előtt ötös sorokba állítottak bennünket. A pokrócot le kellett teríteni, s arra mindent kirakni: órát, gyűrűt, csajkát. Mindent elvettek tőlünk, csak a csajkát adták vissza. így lehetett csak a lágerbe bemenni. Mi vásárhelyiek mint leventék nagyon összetartottunk. Egy brigádba is kerültünk, harmincon felül lehettünk. Egy Krimpelbach nevezetű svábot adtak brigadérosnak, aki egy dunántúli kis faluból származott, s mint katona esett fogságba. Mindez május végén lehetett, a dátum már nem jut eszembe. Ezután elvezetett bennünket a lakóhelyünkre. Este jött a lágerparancsnokunk, egy kis alacsony német. A brigadérosunkkal nagyon jól megértették egymást. Csak azt mondja a német, hogy akinek órája vagy más ékszere van adja oda neki megőrzésre, mert a fürdőbe úgy is elveszik tőle. Nekem még megvolt a karórám, odaadtam neki. Éjjel tényleg mentünk is a fürdőbe. Itt mindent le kellett vetni, csak a cipőnk maradt meg. Ahol csak szőrösek voltunk, megnyírtak, megborotváltak bennünket. Reggel csak néztünk egymásra, hogy nézünk ki abban az orosz ruhában. Volt akinek kicsi volt, a másiknak nagy.” (Lakatos Tóth István) „Este érkeztünk meg Zaporozsje-ba többhetes út után. Nagyon hideg volt. Sokáig álltunk az állomáson, az őrök ordítoztak, kiabáltak. Olvasták a népet, századokba állították, majd a városon keresztül bekísérték a lágerbe. Itt vacsorára levest kaptunk. Másnap mindenkinek a borbélyhoz és a fertőtlenítőbe kellett menni. A fertőtlenítőben német hadifoglyok dolgoztak. Miután kopaszra nyírtak mindenkit, bementünk egy terembe, ahol az összes hominkat le kellett rakni. Meztelenül átmentünk a fürdőbe, ott egy kis orosz katonanő szappant osztogatott. Miután megfürödtünk orosz ruhát kaptunk: gimnasztyorkát, fatalpú bakkancsot. A mi holmink eltűnt. El 88
