Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
rakodótelepen a fiúk közül is sokan berúgtak. Tompa főhadnagy tartotta a buzdító beszédet. Mikor ennek vége lett, egy Makóra való őrmester, akinek a fia is velünk volt, azt mondta: Fiúk, aki hozzám akar csatlakozni, álljon külön! Flarminc körül csatlakoztunk hozzá, abban a reményben, hátha hazajutunk vele. Másnap, nagyszombat volt. Előző éjjel 12 órakor ez a harminc fő megszökött a századtól. Egy törekkazalba véstük be magunkat. A szerszámot mindenki vitte magával. Négy napra való élelmet is vittünk magunkkal. Nagyszombaton délelőtt erős ágyúszó hallatszott. Az őrmester azt mondta: „Fiúk, rövidesen itt lesznek az oroszok!” Az őrmester tudott oroszul, de hiába, mégiscsak fogság lett a vége.” (Tóth Sándor) „Egyik este minket is azzal fogadtak, hogy teljes szerelvénnyel sorakozó, mert indulunk Levél községbe. Ekkor volt egy epizód, amit sose felejtek el. Bíró koma már előbb kijárt szántani a sváb gazda földjére, ismerte a lovait. Mikor menni kellett a faluból a nagy csikót kilopta az istállóból és eltűnt. Mi ahogy vonultunk, a sváb asszony ott siránkozott: hol a Bíró, elvitte a csikót. De Bíró nem volt sehol, azt gondolta, ő majd lóháton fog hazajönni, de annak melléfogott. No átmentünk Levélre, ott várjuk a további parancsot, mikor indulunk Ausztriába. Voltak olyan csoportok, akik itt másfelé vették az irányt és leléptek, de nagyobb részük még mindig nem tudott úgy határozni, hogy visszafordul. Pedig még a századparancsnokunk is azt mondta: fiúk, sose hallottátok tőlem, hogy várom az oroszokat, de most azt mondom, bárcsak már itt volnának. így érkezett el március 31., nagyszombat, amikor ismét gyalog nekivágtunk a világnak és irány Ausztria. Már délután volt, mikor egy sík területen egy pajtához értünk, azt mondták itt fogunk aludni. A pajtában volt egy cséplőgép, azt kitoltuk, a közeli kazalból vittünk szalmát, és valóban talán hosszú időre ez volt utolsó kellemes éjszakánk. Másnap húsvétva- sárnap, ragyogó napsütés, kellemes jó idő virradt ránk. Azt mondták, megfőzik a mozgókonyhán az ünnepi ebédet, úgy indulunk tovább. Úgy is történt, marhapörkölt nokedlivel és még pálinkát is osztottak, de már az ebédet nagyon gyorsan kellett osztani, mert a környéken az orosz Ráták szórták a géppuskatüzet. El is indultunk, délután még világos volt, többször kellett szétszaladnunk, mert támadtak a Ráták a közeli vasúti szerelvényre. Este kiértünk egy főútvonalra, ahol teljes volt a káosz, a németek fejvesztve vonultak vissza. Lerészegedve ordítoztak, a parancsnokunktól is elvették a pisztolyát és ezen az úton mentünk egész éjjel. Mi az út egyik oldalán gyalog, a német tankokkal, gépkocsikkal a másik oldalon. Bizony nagyon vigyázni kellett, el ne tapossanak, mert azok nem törődtek semmivel. Végre egyszer kivirradt, húsvét hétfő van, még mentünk valamennyit, mikor látjuk kiírva Bruck 1 km. Itt az lett a parancs, hogy letérünk a közeli erdőbe. A parancsnokunk kihirdette, tovább nem megyünk, itt várjuk be az orosz csapatokat. Itt volt az erdőben az 5 leventeszázad még meglévő személyi állománya, kocsikkal, lovakkal, a kocsikon élelem és más egyéb felszereléssel. Azonkívül voltak még magyar katonai egységek és civilek is.” (Berta Imre) „1945. április 2-án délelőtt értünk Bruck-Királyhidára. A Lajta folyóig mentünk. A folyó szélén elég széles erdőség volt. Mindenkinek kiadták, hogy ásson magának bunkert. Mi is ástunk akkorát, hogy négyen fértünk bele: Turda Misa és Sanyi, Kocsis Jani meg én. Másnapra el is készült. Jó is volt, mert elkezdett esegetni az eső estefelé. Ezért pokróccal fedtük le a tetejét, de csak akkora volt, hogy egymás ölébe ültünk. Egész éjjel süvített az ágyógolyó a fejünk felett. Mindig azt vártuk, hogy mikor csap ide. Igaz azt mi már nem tudtuk volna meg. Hajnalban észrevettük, úgy négy óra körül lehetett már, kezdett szürkülni, hogy a Lajta töltésén orosz katonák 61
