Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
töttünk. Onnan tovább Kurszkba vittek. Onnan lágeri kolhozba kerültem. Pár hónap múlva beteg lettem. Kikerültem Szaganovára. Felgyógyulásom után ott kiírtak munkára. 1946 júlisában visszavittek Kurszkba. Ott többféle munkát végeztem. 1947. június 8-án indultunk haza Románián keresztül. Focjaniban két hétig voltunk lágerben. 1947. július 2-án érkeztünk Debrecenbe. Ott kaptuk meg a régen ígért dokumentumot.” (Zádori Sándor) „Mosonszentpéterről március utolsó napjaiban indultunk útnak Ausztria felé. Utunk Mosonszolnokon át Hegyeshalomba vezetett, ahol nagypéntek estéjén letáboroztunk egy téglagyárban. Mivel sokunkban felmerült az a gondolat, hogy nem szeretnénk az országot elhagyni, többen megszöktünk Hegyeshalomról. Az éj leple alatt visszamentünk Mosonszolnokig, ahol a szántóföldeken lévő szalmakazlakban elrejtőztünk kis csoportokban. Ez alatt az idő alatt jgen komoly harc volt a környezetünkben, ezért beástuk magunkat a szántóföldbe. Én Posztós Imre barátommal voltam egy gödörben. Emlékezetem szerint április 1-én, húsvéthétfőn találkoztunk a szovjetekkel, akik beirányítottak bennünket Mosonszolnokba. Ez alkalommal mi 7-en voltunk, én, Posztós Imre, Gál Jani, két erdélyi fiú, és még kettő személy, a nevükre nem emlékszem. A faluban mászkálva az egyik udvarban rátaláltunk közel 100 főnyi vegyes csoportra, leventék, katonák voltak, akikhez mi is csatlakoztunk. Egy orosz katona közölte velünk, hogy dokumentszerzés végett Mosonmagyaróvárra kísér bennünket.” (Kiss Péter) „Zircről én Csesznekre kerültem, ahol egy magánháznál gazdasági cseléd lettem. 1945. február közepéig voltam itt. Akkor a környéken lévő összes leventét Veszprém- Varsányiban bevagonírozták. Kikerültünk Németországba. Amikor a magyar—osztrák határt átléptük, nagy lövöldözést csaptunk. A leventéket egy nyilas tizedes és egy plébános (a zirci apát- sából) vezette, körülbelül 1200-an lehettünk. Bécsújhelyen a lövöldözésért a szerelvény parancsnok 15 embert kiköttetett. Köztük voltam én is. Csehszlovákián keresztül értünk Eger-re. Itt ekkor már sok magyar levente volt. Légvédelmi ballonosokat képeztek belőlük. Minket továbbvittek. Pár napos utazás után értünk Dortmundba. Itt kaptunk egy irtózatos légitámadást. Szinte minden eltűnt a föld színéről. Szerencsére csak hat halott lett. Kivittek minket a Dortmund melletti rétre, ahol alaki kiképzés folyt. A leventéket női egyenruhába öltöztették, mivel férfiruha már nem volt. A leventék 80—85 %-át sikerült így felöltöztetni. Március 20-a körül tovább kellett vonulni, mert közeledett az amerikai front. 80 km-es gyalogséta következett. Egy nagy birka- hodály padlására zsúfoltak be minket. Itt kaptuk az első ágyútámadást. Az 1200 főből 650-en maradtunk sokan meghaltak, szétszaladtak. Éjszaka szedtek össze minket, indultunk tovább. Itt már egy német főhadnagy volt a parancsnokunk, aki a javunkat akarta. Megpróbálta elérni, hogy ne vessenek be minket. Ezért egy kis eldugott erdőben húztuk meg magunkat. Semmiféle ellátásunk nem volt. A főhadnagy ugyanis azt mondta, hogy ha jelentkezünk valamelyik csapatnál élelemért, azonnal bevetnek bennünket. Ezt viszont mindenki el akarta kerülni. Egy kevés élelmet nyújtottak az elpusztult ágyúvontató lovak. Április elején két társammal bementem a közeli faluba élelmet szerezni. Egyik oldalon az amerikaiak, a másik oldalon a németek. Szerencsére nem lőttek ránk. Viszont két repülő behajtott minket egy szalmakazalba. A pap házához mentünk, ennivalót kértünk. Bár nekik sem nagyon volt, azért adtak egy kis hajábafőtt krumplit és egy bögre tejet. Ketten itt maradtunk éjszakára. A harmadik társunk elment egy másik házhoz. Az istállóban aludtunk. 47
