Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
szentpéterre.11 Ebben a németajkú lakosságú faluban helyezkedtünk el lakóházaknál, de legtöbben istállókban. Különösebb feladatunk nem volt. Én egy magán cipészműhelyben dolgoztam. Kiss István nevű cipészsegéddel lábbeliket javítottunk. Március elején nagy szőnyegbombázást kapott a hegyeshalmi állomás. Ettől az időszaktól vasúton szállítottak bennünket minden nap Hegyeshalomra, romeltakarításra. Mint eddig minden állomáson, itt is sokat szenvedtünk, féltünk a légitámadástól. Ebben a faluban március végéig tartózkodtunk. A körülményekhez képest a faluban jól megvoltunk. Köszönhető volt ez annak is, hogy az élelmezés megfelelő volt. Szakácsaink igyekeztek jó konyhát vezetni, akik névszerint Kardos Ernő, Kardos István, Szakái János, Kiss Sándor voltak.” (Kiss Péter) „Komáromból mentünk Mosonszentjánosra és Mosonszentpéterre. Házaknál voltunk elszállásolva. A Fő utca 15. szám alatt másodmagammal voltunk elszállásolva: én, és Kiskovács János. Nagyon szerettek a háziak bennünket, mert sokat segítettünk nekik. Kosztot kaptunk tőlük, de a század konyháján is jól főztek. 1945 január elsején érkeztünk meg ide Mosonszentjánosra. Nagy hó volt és nagyon hideg volt. Kint voltunk az utakon havat takarítani. Néha egy kis foglalkozáson is részt- vettünk. Vadászatra is jártunk: grófoknak, katonatiszteknek nyulat hajtottunk. Nekünk nagy élvezet volt. Nyulat is kaptunk, a század konyháján megfőzték.12 Később aztán átjártunk Hegyeshalomra. Reggel mentünk a vonattal, este jöttünk haza Szentpéterre, a szálláshelyünkre. Hegyeshalmon vasútépítéssel foglalkoztunk és romeltakarítással. Az állomáson a vagonok hegyén-hátán voltak. A bombázás nyomán a bombatölcsérek egymást érték. Mindennap 10 óra tájban riadó volt, és akkor mindenki menekült, ahova csak tudott.” (Tóth Sándor) „Karácsonykor az oroszok bekerítették Budapestet. Akkor újra elindítottak bennünket nyugatra, irány Mosonmagyaróvár. A megszokott gyalogmenetben róttuk a bécsi országutat, közben nagyon sokat gondoltunk távoli szeretteinkre, vajon nekik milyen karácsonyuk van? És azon töprengtünk, vajon nekünk mi lesz a további sorsunk? Meddig tart még a szenvedés? A szilvesztert Abdán töltöttük egy aránylag kedves családnál, akik vacsorával és meleg szállással láttak el néhányunkat. Aztán mentünk tovább és január első napjaiban értünk Mosonmagyaróvárra. Innen az ötödik századot Mosonszolnokra irányították. Itt többen egy gazdag svábnak az istállójában kaptunk szállást, ami akkori körülmények közt jó volt, mert meleg volt. Minden este tiszta szalmát terítettünk le, reggel raktuk a marhák alá. Ekkor már hidegre fordult az idő, a föld keményen megfagyott és menni kellett a németeknek légvédelmi ütegállást ásni. Bizony az is nehéz volt, a csákányt nem bírtuk. Azután leesett a hó. Az lett a munkánk, hogy az úton lapátoltuk a havat, tudjanak a németek közlekedni. De a falubeli svábok is kérhettek leventéket munkára. Bíró Sándor bajtársammal, vállaltuk a házigazda állatainak az ellátását. Reggel a háziasszony jött költeni, aztán ellátuk a marhákat, disznókat. Napközben kukoricát morzsoltunk, fát vágtunk. Volt mikor a fiával kimentünk a Hanságba szánkóval szénáért. No legalább ennek a munkának az lett a haszna, hogy kaptunk némi kosztot. így telt a tél. Közben a század konyhájára is csak jártunk, mert ott meg kellett jelenni. Szél Ernő szakács és társai főzték a jó lövöldözős borsót. Azért hívtuk így, mert olyan kemény volt, hogy lőni lehetett vele. Ha nem fogyott el, következőbe 11 Mosonszentpétert és Mosonszentjánost Jánossomorja néven egyesítették. 12 Demagógiára hajlamos ultrabalos leventék még ma is gyűlölködve emlegetik ezt a vadászatot, ahol „vadhajtóvá” alacsonyították őket az „urak”. 42
