Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
rel nem adják a fegyvert a kezünkbe, önként nem fogjuk meg, maradunk lapátosnak. Pedig ígérték a jó ruhát, meg élelmet, pénzt is. És a végén mégis az lett a sorsunk, mint akik fegyverrel harcoltak. No így telt el az idő karácsonyig.” (Berta Imre) „Komárom felé indultunk. A város előtt éjszakáztunk. A 101-es vasútépítő ezredhez kerültünk, újra vasutat építettünk. Engem itt egy kisebb baleset ért: egy német motorkerékpár elütött. Három napig nyomtam az ágyat. A front egyre közeledett. A karácsonyt még itt töltöttük, még misére is elementünk.” (Gy. Molnár Imre) „1944. december 8-án este elhatároztuk magunkat — 12 tatársánci, cinkusi barátok — hogy nem megyünk Németországba. A mi családunk, szeretteink, hozzátartozóink odahaza, aggódva sorsunk és életünk sorsa miatt, várnak bennünket haza. Ekkor én a gondolatainkat, bizalmas főnökünkkel (Bakó százados úrral) közöltem. A százados úr megértőén, könnyező szemekkel, csak annyit mondott: — Fiúk, a ti életetek, a ti kezetekben van! — és a kezemet megszorította és az Isten hozzáddal elbúcsúzott. Mi azon az éjjelen elindultunk. Tisztában voltunk a statáriummal, számoltunk a nehézségekkel, de a honvágy mindezeket felülmúlta. Nem volt félelmünk, nem rettegtünk, egyetlen cél lebegett előttünk a hazajutás, a szüléink, testvéreink körébe eljutni. Reméltük, hogy a mi részünkre ezzel a háborúnak vége. Bizony mindez csak remény volt.” (Király Mihály) „December elején útnak indítottak bennünket Komáromba. Utunkat sok szép bakonyi falun keresztül folytattuk többnyire a századtól lemaradozva kisebb csoportokra oszolva. Komáromba december 10—15. táján érkeztünk meg, ahol előbb a Monostori erődben, majd az Öregvár laktanyában helyeztek el bennünket. Itt ugyancsak a lebombázott vasútállomáson dolgoztunk. Karácsony estéjén néhány légiaknát dobtak a laktanyára, ami igen nagy pánikot okozott, de a leventék közül sérülés vagy haláleset tudtommal nem volt. Egy másik emeleti helyiségben 14 katona halt meg, mivel a robbanás a szobában történt.” (Kiss Péter) „December elején kerültünk Komáromba. Itt egy erődépületben laktunk. A szakaszvezetőnek, mivel felesége is ott volt, az erőddel szemben egy fakereskedőnél volt a szállása. Itt alakították ki a tiszti konyhát is. 1944. december 15-én Mazola Pál hadnagy magával vitt Budapestre, mivel nagybátyám ott lakott és húgom vőlegénye, aki rendőr volt. Pesten 3 napig voltunk. A hadnagynak az indulás előtt a komáromi tanyák egyikén vettem egy hízott libát, azt megkopasztottam és vittük magunkkal Pestre. Visszafelé már nagyon körülményes volt kijutni Budapestről. A vasúti kocsik zsúfolásig voltak. A felszállást^ katonák irányították. Csak a tiszteknek volt külön biztosítva elsőosztályú hely. Én, mivel sem rangom, sem katonaruhám nem volt (mert olyan vegyes öltözékben jártunk, civil és katonaholmi), így nagy nehezen bezsúfolódtam egy vasúti kocsiba, ahol szinte megmozdulni sem lehetett. Amikor a szerelvény elindult és az első megállónál megállt, a hadnagy átvitt a kényelmes elsőosztályú kocsiba. Karácsonykor a hadnagy újra fel akart vinni Pestre, de én nem tudtam feljutnil a teherautóra, amivel a hadnagy ment. Ez ezért nem sikerült, mert katonaruhám nem volt. Vissza a hadnagy már nem tudott jönni. (Vagy nem akart).” (Juhász Károly) 40
