Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
„Kisbéren december 9-én kiadták parancsba, hogy másnap Komáromba fogunk menni. Mi, öten elhatároztuk, hogy nem megyünk Komáromba és azután Németországba. Öten leléptünk. Ászárra mentünk egy házhoz, bementünk, épp a bíró háza volt. Ott magyar katonatisztek voltak elszállásolva, de éppen nem tartózkodtak ott, csak a tiszti legény volt ott. Az jóhiszeműleg figyelmeztetett bennünket: — Hogyha szöktök, és elkapnak benneteket, nagy baj lesz, mert sok a szökevény és vadásznak rájuk. Háború van, statárium van! Az istállóban mégiscsak kerestünk helyet éjszakára, majd hajnalban tovább megyünk. A tiszti legény felhívta figyelmünket, hogy az útkereszteződésnél 2 csendőr áll őrségben. Éjjel nemigen tudtunk aludni sem és hajnalban elindultunk, nehogy reggel elkapjanak bennünket. A két csendőrnek köszöntünk, de nem állítottak meg bennünket, szerencsénkre. Bakonysárkányra mikor beértünk egy házhoz bementünk, hogy adjanak szállást egy pár napra, mert fáradtak vagyunk. Másnap egy magyar zászlós benyitott hozzánk és gyanúsnak nézett bennünket. Lehordott mindenféle lógó társaságnak: — Biztos szökevények vagytok! — És nagyon gyorsan kiment az ajtón. Mi is, a kerten keresztül nagyon gyorsan elhúztuk a csíkot, mert biztosra vettük, hogy visszajön értünk. Kimentünk az erdőbe és meghúzódtunk egy időre, míg a levegő tiszta lett. És csak izgatott, hogy csak nem maradhatunk itt sem, elindultunk. Felsődobosra értünk, ott egy házba bementünk, az is a bíró háza volt. A bíró gyorsan elirányított bennünket egy tanyába, ott tisztább a levegő, mert a falu tele van katonasággal. A tanyában egy hétig voltunk. Ott volt 2 román munkaszolgálatos és mi, öten. Egész héten szárat hordtunk, a kaja is kezdett hiányos lenni egy hét elteltével. Elhatároztuk, hogy innen is menni kell. Elindultunk hát Móron keresztül Sőrédig. Fiatal, 15—16 éves gyerekek voltunk, az úton nem tűnt fel, hogy mi csavargó leventék vagyunk és nemigen állítottak meg bennünket, hogy hová megyünk. Ha megkérdezték is, volt köztünk — az Udvardi Ferenc kollegánk — aki mindig készen volt a határozott válasszal és elhitték, hogy ide vagy oda vagyunk irányítva. Sőréden két napig voltunk, utána elindultunk Sárkeresztesre. Ott egy napig voltunk, élelmet kéregettünk. Egy családnál éjjelre szállást kaptunk. Egy bunkert segítettünk ásni, a tetejét lefedtük, hogy védelmet nyújtson a családnak. A front nagyon haladt, Székesfehérvárt állandóan lőtték. Kb. 9 km-re volt Székesfehérvár. Ekkor volt karácsony szombatja, tizenheten voltunk akkor este a bunkerban. A front közeledett mindjobban, éjféltájban értek oda az oroszok. Karácsony másnapján elhatároztuk, hogy csak el kellene indulni. Azt mondtuk az orosz parancsnoknak, hogy mi munkán voltunk, és haza szeretnénk menni. Adott egy „dokumentet”, amivel ha megállítottak is, nyomban elengedtek bennünket. Sárkeresztestől Seregélyesig 4 óra alatt tettük meg az utat. Nagyon el voltunk fáradva, nagy izomláz gyötört bennünket. Ott aludtunk, majd másnap indultunk Bölcske helységbe. Ez egy jó egynapi út volt. A révész csónakon vitt át a Dunán bennünket. A Duna—Tisza közén végig gyalog jöttünk Mindszentig. Volt, ahol figyelmeztettek: vigyázzunk, nehogy robotmunkára elvigyenek bennünket. Mindszentről Csicsatéren keresztül 1945. január 2-án értem haza.” (Kocsis Ferenc) „1944. december 12-én este Kisbéren parancs jött, hogy reggel indulunk Ausztriába. Harmincketten fogunk hajtani 500—1000 db szarvasmarhát. Én és négy társam este 9 órakor megszöktünk. Szalmakazlakban aludtunk. Arra mentünk, amerről az ágyúszó hallatszott, hogy a tábori csendőrök el ne fogjanak, a kövesúttól 500— 1000 méterre mentünk a szántóföldeken. Kéregetésből éltünk egy hétig. Sárkeresztesen egy áldott jó családnál bevártuk a szovjet csapatokat. Ez karácsony éjszakáján éjfélkor történt meg. A front itt megállt. Másnap a házban székelő orosz parancs38
