Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Sárosd—Nagyhantos—Seregélyesre indultunk parancs szerint. A következő napon már vitték is a majorokba az ismét újraírt névsorok szerint a gyerekeket. Kidobolták a faluban, hogy lehet menekült leventegyerekeket (16—20 évesek, egészségesek) íratni és átvenni a Leventeotthonban reggel 10—16 óra közti időben. Jöttek is jámbor lelkű falusiak: „Drága tiszt úr, egy jó erős gyereket vagy kettő hitványabbat akár, adjon, nem győzöm én már a felszaporodott munkát, az uramat is meg a fiamat is behívták a múlt héten.” A zászlóaljirodán, a Leventeotthonban történt ez a fajta elosztás. Jelentkeztem a Zirc-Tündérmajorba indított szakaszhoz. Uradalmi kocsi vitte a holmiját a közel hatvan fős alakulatnak és felvette a lesántultakat. A biciklim még mindig hibátlan volt, így ezt az utat is nyeregben töltöttem. Répát szedtek ezek a gyerekek, akiket átvezényeltek. Egy nap alatt oda is értünk. Szálláshely: istállóban terített szalma fogadott ott bennünket. Másnap reggel tejeskávé reggeli után gyülekező. Addig nem látott fekete ruhás, karszalagosok tartottak „hazafias beszédet” a felsorakozottak előtt. Azalatt, míg pattogva szónokolt az egyik ilyen fickó, a trágya szarvasok melletti lejtős úton legurultam a Tündérmajorból Gyulafirátót felé. Anyai ágon rokonaim, unoka- testvéreim laktak Kápolnásnyéken, oda indultam.” (Meszlényi Sámuel) „1944. október 8-án négyen megszöktünk Zircről. Varga Gyula Pesten eltávozott közülünk. Mi hárman hazafelé indultunk: Budapest, Dunaharaszti, Kecskemét, Kiskunfélegyháza érintésével. Kisteleken három nap pihenő. Pálmonostornál támadás ért bennünket. Kistelekről a szegedi kórházba kerültünk és 12 nap eltelte után hazafelé indultunk. 1944. október 27-én értünk haza.” (Bereczki Lajos) Csizmadia Imre október 13-án Seregélyesről szökött: „Voltunk vagy harmincán a dunaföldvári hídnál, ami még mindig megvolt, csak alá volt aknázva. Egy légós őrmesternek támadt az a jó ötlete, hogy szakaszba állított bennünket és mint „munkába menőket” sikerült átvinni a hídon. Solton azután szétoszlott a „munkásszakasz”. Két nap alatt már a majsai tanyák között a frontvonalig tudtunk átvergődni, mindig elkaptak. Beálltunk egy tanyára dolgozni a kosztunkért. Ott vártuk meg, hogy a front áthaladjon rajtunk. Ez október 21-én délután történt meg, két-háromórás lövöldözés után. Akkor éjjel, meg másnap többször álltunk puskacső előtt remegve. De a végén mindig elengedtek. Szerencsénk volt. Október 22-én reggel indultunk el és este Kistelek érintésével Mindszenten voltunk. Az oroszok éppen megépítettek ott egy pon- tonhidat. Némi molesztálás után át is engedtek rajta. Ott éjszakáztunk Mindszenten. Akkor éjjel a közelben repülők bombáztak. Reggel ott már lehetett kenyeret venni. Mártélyon plakátot láttunk az új polgármester aláírásával, azt hiszem Kiss nevezetű volt. Október 23-án este hazaérkeztünk. Előttünk még senki sem jött haza. A kar- doskútiak előbb elindultak, mégis később értek haza. Időközönként aztán jöttek a többiek is. 1945. januárjában Fecskésre visszajött: Udvardi Ferenc, Lénárt Ernő, Juhász Nagy Ferenc, Karasz Péter. Voltak, akik fogságba estek, mint pl. Olasz Lajos, Samu Sándor, Bakos János. Olasz csak 1948-ban jött haza a Szovjetunióból. Egy társunk, Sülé József odamaradt. Eddig még senki sem tudja, hogy s mint halt meg. Az biztos, hogy meghalt.” (Csizmadia Imre) 27
