Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
lefeküdtünk. Éjfél körül eleredt az eső és nem is hagyta abba reggelig. A tanya tulajdonosa adott reggel enni kenyeret, szalonnát. Ezután tovább mentünk, mint kiderült a hidat nem robbantották fel. Mindenfelől jöttek még német, magyar katonák, menekülő lakosság tömegesen. A hídon volt őrség, de senkit nem igazoltattak, mindenki átmehetett. Ekkor október 10-e volt. Délután 2 óra körül értünk Dunaföld- várra. Életemben ekkor láttam meg a Dunát, rajta a hatalmas hidat. A hídhoz közeli téren gyülekeztették a leventéket, itt találkoztunk korábbi társainkkal és a vezető parancsnokunkkal. Ebédeltünk egy rögtönzött tábori közétkeztetés céljából felállított konyhán a piactéren. Az étel üres leves volt (zupa). Ezután elszállásoltak bennünket egy géplakatos mester műhelyében. Reggel, október 11-én a házigazda adott reggelit, kaptunk jó adag krumplilevest. 9 órakor mentünk tovább, szintén gyalog, Baracson keresztül Hercegfalvára. Késő este érkeztünk meg, az úton szinte végig esett az eső. Október 12-én nem mentünk tovább, parancsnokunk is belátta, hogy pihenésre van szükségünk, vagy talán ő sem tudta a további útirányt. Szállásunk egy tejszövetkezeti igazgató lakásán volt egy udvari kamrahelyiségben. A szállásadó foglalkozásától sokat reméltünk. Bíztunk abban, hogy talán tejet kapunk enni, de sajnos a reményünk nem vált valóra. Itt is közadakozásból származó kenyeret és gyümölcsöt ettünk. Október 13-án de. 11 órakor indultunk tovább. Nagyhantoson, majd Sáros- don keresztül este 8 óra körül érkeztünk Seregélyesre. Itt a szállásunk ismét magánházaknál történt. Én két társammal egy parasztcsalád istállójában aludtam. 14-én reggel kimentünk az ottani leventék gyakorlóterére, alaki gyakorlatokat végeztünk, és hallottunk eligazítást, oktatást a szökések következményeiről. A gyakorlótér egy sűrű akácerdő mellett volt. Alig töltöttünk el néhány órát, mikor a község harangjait félreverve légiriadót jeleztek. Minket gyorsan beparancsoltak az erdőbe. Néhány perc elteltével mindenki bújt ahová csak tudott, mert megérkeztek a repülőgépek és géppuskázták az úton haladó járműveket. Valószínű néhány bámészkodó társunkat észrevették és azonnal az erdő fölé jöttek a gépek. Többször végighaladva felettünk géppuskázták az erdőt. Egy társunkat érte lövés, könnyebben sebesült meg a lábán. A repülők kéttörzsűek voltak, a felségjelzésüket nem tudtuk megállapítani. A parancsnokunk azt mondta angol vadászgépek voltak. Annyi bizonyos, hogy meg voltunk ijedve, itt éreztük először a háború borzalmainak első szelét. Halálfélelmünkben minden lyukba bebújtunk volna. Amikor a légiveszély elmúlt újra gyülekeztünk és lassan feloldódott a félelem is, majd a szálláshelyre visszamentünk. Ebéd után igyekeztünk eligazításra. Ekkor közölték velünk, hogy mindenki pakolja össze a holmiját és készüljön a másnap reggeli gyülekezésre. Október 15-én reggel 8 órakor volt a gyülekező a helyi Levente Otthon előtt. Itt nagy öröm fogadott bennünket, mert lovas kocsik jöttek értünk. Ezzel tulajdonképpen a Hódmezővásárhelytől—Seregélyesig tartó 168 km hosszú gyalogos menetelés ért véget. Október 15-én délben érkeztek meg velünk a kocsik a Székesfehérvár közeli Dinnyési uradalomba. Az érkezés után rövidesen ebédeltünk és hallgattuk a rádiót az udvarra kihelyezett hangszórók segítségével. Ebéd közben a rádió közölte, hogy Magyarország kilép a pusztító háborúból. Nagy volt az öröm, a boldogság, mindenki gyorsan megebédelt és elfoglalta a szálláshelyét. Egy nagy hosszú uradalmi istállóban helyezkedtünk el. Ebéd után énekeltünk, futballoztunk örömünkben. A proklamáció elhangzása után röviddel a major előtt lévő országúton a menekülők mozgási iránya nyugatiról keletire fordult meg. Közöttünk már mindenki arról beszélt, hogy mikor és hogyan megyünk haza. A rádióban a proklamáció néhány bejelentése után zenei műsor volt. Majd arra lettünk figyelmesek, hogy a hangszórókat kikapcsolták. Kezdett gyanússá válni a dolog, főleg akkor, amikor 23
