Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

szerencséjük, otthonról elhoztak és beosztva fogyasztottak. Pl. láttam én szalonnát, vagy szárított kenyeret enni, vagy szárított húst is. Persze csak éjjel, a sötétben ették, mert nappal feltűnő lett volna. Szóval elég változatosak voltak a módszerek, kifinomult és durva megnyilatkozásukban egyaránt. Megtudtam az esti számláláskor, amikor mindenki felállt sorba, hogy százan vagyunk. Itt is az erősebbek vitték a prímet, belőlük volt az elosztó és rendcsináló. Már nappal is néhányszor megkörnyékeztek a tolvajok a paplan miatt, de a húzogatáson kívül mást nem csináltak. Még nem vették el. Egyik csendesebb helyre legugoltam és ráültem az összetekert paplanra, így nem volt annyira feltűnő, mintha álltam volna. Reménykedtem, hogy amíg innen a tömegből el nem kerülök, megtudom őrizni magamnak. Milyen jó volt eddig is, jó lesz ezután is ráfeküdni. Tévedtem, mert ahogy sötétedett és már a parányi villany alig adott fényt, bekövetkezett amitől annyira féltem. Odaólálkodtak körém ezek a sakálok és hirtelen olyan lökdösődést produkáltak, amilyet már korábban is leírtam. Azt vettem észre, hogv a paplant valamelyik húzza alólam. Belekapaszkodtam, de olyan gyorsan kalapálták a fejemet, kezemet, hogy kénytelen voltam elengedni. Pillanatok alatt eltűntek a szobacella másik ellenkező végébe. Ott, arra voltak a fejeseik.

Néhány jobbindulatú körülöttem álló vagy ülő mondja, hogy menjek az ajtóhoz és tegyek panaszt a paplan elvételéért. Majd ők segítenek nekem elmondani az ajtónál, csak menjek oda. Előttem még a korábbi képek jelentek meg, amiket Cons táncában műveltek az ilyen emberekkel. Nem akartam ráállni. De csak-csak odairányítottak az ajtóhoz és már dörömböltek is. Jött az őr kérdez. Mondom: „Zabráli paplan” (elvették a paplanomat). Igen ám, de mögöttem is oroszul mondtak neki valamit, amire kirántott a nagy tag katonaőr, és nagyon gyorsan úgy helybenhagyott, hogy már a kövön éreztem magam, és úgy rúgdosott, addig, amíg meg nem unta. Közben kiabált és a „páplánt” emlegette. Amikor abbahagyta velem a cirkuszt, felállított félkézzel és belökött útravalóval együtt a tömeg közé. Még utánam szólt: ,,já dám tibe varaváty paplan.” Adok én neked paplant lopni! így bennt még mogorva szitkozódá- sok közepette a vélt helyem felé mentem, ahol reggelig guggolva és ülve azon ábrándoztam, Istenem, milyen emberek azok, akik így viselkednek. Akik belefojtják az emberbe még az igazságérzetét is. Kifordították a szavaimat, a katonaőr elhitte és azért kaptam ki, mert el akartam valakitől lopni a paplanát.

Most saját bőrömön tapasztaltam, tényleg semmit nem érdemes panaszkodni, de tartani sem, csak annyi személyes ruhánkat és az evéshez elengedhetetlen szükséges fakanalat, amivel a drága fekete levest kanalazzuk másnapra kiürült, üres gyomrunkba. Szomorú voltam a következő napokban, ha lehet egyáltalán még fokozni.

Eljött az a nap is, amikor rengeteg embert a börtön belső udvarán csoportosítottak, évek és paragrafusok szerint. — Mikor ott álltunk, kerestem szememmel Bodré Pistit, akit Temesvár óta nem láttam. Gondoltam, hogy ő is ott lehet valahol, valamelyik oszlopban. A nevek olvasásakor egyszer hallom Bodré nevét, arra felé nézek, hát messzebbről látom. Őt a tízéves csoportok felé irányították az udvar másik felére. Még messzebb kerültünk egymástól. De jó lett volna legalább vele találkozni és együtt szenvedni. Talán könnyebben viseltük volna és vigyáztunk volna egymásra.

Igen, most igazán rajtam voltak a terhek. Jó lenne megszabadulni tőlük, de én nem a halálon keresztül vágytam rá. Csak úgy, hogy az ember körül rendes emberek lesznek végre, akiktől nem kell tartani, hogy lopnak és vernek mindig valakit. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy így is lehet élni, ilyen tömegben, sűrűn, mint a fűszál a zöld gyepen. Eljött a pillanat vezényszavak kíséretében és újra „gitáros” és kutyás

198