Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

bennünket, jött velünk Máramarosszigetig. Ott kivagoníroztunk. 2—3 napot töltöttünk a lágerban. Ott találkoztunk magyar nőkkel, akik szénbányákból jöttek haza. Volt olyan, aki hozta a gyerekét is. Majd ismét bevagoníroztak bennünket. Csodálatos élmény volt, amikor Csapnál átértünk a magyar határon. Kiszálltunk, és megcsókoltuk a magyar földet. Debrecenbe érkeztünk a Pavilon laktanyába. Volt, akit már név szerint kerestek, főként volt csendőröket és keretlegényeket. Miközülünk is kiemeltek egy ilyen személyt. Egy éjszaka ott aludtunk, másnap kaptuk meg a hazatérő igazolványt, 20 Ft-ot és ingyen utazási jegyet. Szolnokon volt annyi idő, hogy Novák Imre bajtársammal megvacsoráztunk 10, Ft-ért, majd nagy örömmel felszálltunk a vásárhelyi vonatra.

Mindszent után jött a kalauz és szólította a nevemet, ha van ilyen nevű hazatérő fogoly, Népkert állomáson szálljon le, mert a szülei ott várják. Nagyon nagy öröm volt négy év, két hónap és öt nap után, mely 1525 keserves nap volt, 1948. december 5-én végre hazajönni a pokolból, és találkozni szeretett szüleimmel és testvéreimmel.

Mikor hazaértünk, öcsém a barátaival Ferenc napot tartott, nem ismertem meg. Ledobtam a kenyérzsákomat, a maradék 10 Ft-ot kitettem az asztalra. „Itt a négy évi keresetem.” — E tíz forintot még ma is őrzöm.

Ez volt az Élet sorsom 16-tól 20 éves koromig.

Miért volt ilyen, máig sem tudok magyarázatot találni. Megkönnyebültem lélekben, amikor ezeket a sorokat negyven évi hallgatás után leírtam.

186