Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
kerban. Egy nagyon jó német parancsnok volt, aki az oroszokkal szembeszállt, vagyis pl. nem engedte ki azt, akinek rossz volt a lábbelije. Harcolt mind a foglyokért. Ott már étkezde is volt: alumíniumedényekben kaptuk az élelmet. Jegyrendszer volt. Autó külsőgumiból faragtak pecsétet és heti jegyet osztottak ki. A szakács, amikor kiadta az ételt, kalauzlyukasztóval lyukasztotta ki a jegyet. Mindenki akkor ment enni, amikor akart. Szóval aránylag elég kulturált körülmény volt. Ez a lágerparancsnok bevezette, hogy akinek születésnapja van, az akkor mindig duplát kapott. A víz rossz volt, úgyhogy itt mindig fenyőágból főzték a teát, azt lehetett inni. Ott a darnyicai állomáson „műtárgyakat”, illetve vasúti felüljáró-hidat építettünk. Kettőt is a darnyicai állomáson, meg a Darnyica—Kijev közti épülő út szakaszán. 1946. április elején kerültünk oda. Majd ezután Finnországból odaszállított összerakható faházakat is raktunk össze. Majd a darnyicai vágóhídra kerültünk romeltakarítási munkára. Később a mi brigádunk bekerült a vágóba, ahol magyar sertéseket vágtunk. A fülükben benne volt a „Kivitelre bejelentve”. Ezeket felvidéki magyarul beszélő ruszinok kísérték a vagonokban. Ezután decemberben a brjanszki erdőbe jártunk ki (6—8 km-re) nagy hóban tuskókat kiszedni. Itt nagyon kifáztam 1946 december végén. Karácsonyra a lágeri gyengélkedőbe kerültem tüdő- és mellhártyagyulladás- sal. Ott kétféle por alakú gyógyszer volt. Minden beteg ebből kapott. Egy orosz orvosnő (Nyina néni) és egy ápolónő (Marusza) volt velünk. Én napota az alábbi kezelést kaptam: Borospohár nagyságú üvegpohárból gyertyával kiégették az oxigént és bevazelinezett oldalamra felragasztották kb. fél óráig. Ez szívó hatást gyakorolt, állítólag a vizet szívta le. Nagyon súlyos beteg voltam, már az étel sem kellett. Ma- ruszja hozott be tejet a saját pénzéből és ezt mondta: „Imre egyél, ha nem eszel, nem mégy haza.” Jól összebarátkoztam az ápolónővel. Sokat beszélgettünk, ő tanított oroszul is. Nagyon jó szándékú volt. Talán az életemet köszönhetem neki. Az ő révén elég sokáig, tavaszig ott maradtam a gyengélkedőn, később pedig mint kisegítő ápoló. 1947. áprilisában átkerültünk a kijevi—vojenszki lágerba, mely félkész bérházi lakótömbből állt. Ez tiszta magyar láger volt. Innen Kijevbe az autójavító gyárba jártunk dolgozni. Gépkocsiplatókat lemezeltünk le, amelyeken a követ szállították az útépítéshez. Ezután az útépítésen dolgoztunk. Majd a városban lakásfelújításon, ahol már mint specialista villany- és vízszerelő dolgoztam. Még meg kell említenem, ezeken a helyeken mindenütt sikerült valamit szerezni. A városban lehetett üzletelni. Fizetést nem kaptunk soha, de pénzünk volt mindig. A kiszerelt alkatrészeket (dinamót, önindítót) a telepre bejövő, gépkocsikat leadó sofőröknek az őrök közreműködésével adtunk el. Itt dúralumínium lemezből fésűket, edényeket gyártottunk, melyet a civilek örömmel vásároltak meg. Este a lágerban szabályos bazár volt, ahol mindent lehetett adni, venni. Akikben volt egy kis életrevalóság, vállalkozószellem, azok könnyebben éltek. Voltak, akik ették a sót, amelytől vízibetegséget kaptak és mint beteg OK-sok 1947 nyarán hazajöttek. Két földim is így tett, Deák Sándor és Laczkó Pista, akik a sós zacskót rámhagyták, hogy egyem én is a sót, mert csak így jutok haza. Én ezt nem tettem. Ezen a nyáron kissé jobb kondícióba kerültem. A szeptemberi orvosi vizsgálaton első osztályúnak minősítettek és átvittek Darnyica északi részén Rasvilka nevű kőtörő lágerba. (Jelenleg a kijevi metró darnyicai végállomása.) Ez egy nagyon rossz láger volt. Vagonokkal szállították a nagy termésköveket, melyeket ki kellett rakni. Kőtörő gépeken dolgoztunk, nagyon nehéz munkán. Itt nem lehetett semmit sem szerezni, nagyon hamar leromlottam. Decemberben beteg lettem, bekerültem a lágeri gyengélkedőre, maláriával. 1947 karácsonya nagyon szomorú volt. 41—42 fokos lázzal feküdtem, már az eszméletemet is elvesztettem. Az ápoló bajtársak azt hitték, hogy meghaltam (orvos 184
