Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
kor nem okolsz senkit. Neked még haza kell menni, jegyezd meg jól: itt más cél nincsen! Minél kevesebbet dolgozni, minél több élelmet szerezni, hogy könnyebben tudjuk átvészelni ezt az időt, mert ki kell bírni ezt a két-három évet, amíg itt leszünk”. Én el voltam képedve. Ez a beszéd aztán egy kis erőt is adott nagy elkeseredésemben. Ott az 1200 embert lefertőtlenítették, lefürdettek, ami annyiból állt, hogy meztelenre kellett vetkőzni minden ruhánkat fertőtlenitőbe kellett rakni- Ez olyan volt, hogy a kétszázliteres hordóknak ki volt vágva a feneke, és az alján olyan egyharmad, vagy egynegyed részén volt bent egy faállvány, ami alatt víz volt. Erre az állványra be kellett rakni összekötözve a hucimucinkat, és ez alá tüzeltek. Fafödő volt rajta, és forralták. A forró gőz ölte meg a tetüket. Ruszki gyimnasztorkát kaptunk, meg persze alsóruhát, megkötős ingeket kaptunk, meg facipőt. Elszedtek tőlünk mindent. A kenyérzsákunk maradhatott, meg szappan, meg csajka, meg a törülköző. A fürdés az annyiból állt, hogy egy házi készítésű fateknőbe méricskélve, körülbelül olyan három-négy liter langyos vizet adtak. Ennyi volt az egész fürdés. Utána újra átmotoztak alaposan. így aztán bekerültünk mind a lágerbe. Az első napokon kiszedték közülünk a specialistákat: kőműveseket, ácsokat, építészeket stb. Ők kezdték csinálni a barakkokat és épületeket. Minket hajnalban már kikísértek az állomásra, ott mindenki kapott négy téglát és azt kellett bevinni a lágerba. Ezt csináltuk egész nap. Mint a tetű, olyan lassan ballagtunk, vittük a téglát, vagy vittük a homokot, meg a meszet, amerikai tejkonzerv dobozokban. Ilyen rabszolga módon hordtuk be a lágerba az építési anyagokat. Egyszer kerestek kertészeket, Köble Józsi bácsi hívott: „Fiam, jelentkezzünk kertésznek!” Na, jelentkeztünk kertésznek. Volt az erdő szélén egy nagy melegágy, ahol káposzta- meg paradicsompalántákat neveltek már a fogolyelődjeink. Mikorára palántálni kellett a palántákat, akkor vittek ki bennünket. A lágerhoz nem messze a patak partján egy domboldalba palántáltuk a káposztát meg a paradicsomot. Szidorenkó- nak hívták az őrünket, jó szándékú, idős ember volt, aki nem sokat törődött velünk. Mellettünk egy nagy erdő, ahol rengeteg csóka vagy varjúfióka volt. A fiatalokat beengedte az erdőbe, hogy csókafiókát menjünk szedni. Felmásztunk a nagy fákra, leszedtük a csókafiakat. Minden nap meg kellett egyet sütnünk ebédre neki. A többi a mienk lett. Amikor krumplit kapáltunk, a krumplifészek alól kiszedtük az öreg krumplit, és megfőztük a csókákkal együtt. Ez a plusz jobb volt, mint a lágeri koszt, a napi kétszeri káposztaleves. Amíg a káposztát palántáltuk, mindig a „Káposzta, káposzta” című nótát kellett énekelni. Kerestek parasztokat kolhozba, gazdasági munkára. Hát jelentkeztünk Köble Józsi bácsival. Kivittek benünnket Mihajlovkára. Istállóba csuktak be bennünket, és répát kellett egyelni. Ami cukorrépát kiegyeltünk, azt főzték meg levesnek, naponta háromszor. Csak egy kis köleskását tettek bele, ez volt a napi háromszori menü. Aztán egy alkalommal, egy vagy két napig, búza közül kellett az acatot kiszedni. Már a kalászát kezdte hányni a búza, már június utolján volt. Úgyhogy több kárt csináltunk mint hasznot, mert a búzát letaroltuk. Két hét feléig voltunk ebben a mihajlovkai kolhozban, majd onnét bevittek bennünket Polta- vára, a 136-os lágerbe. Az vegyes láger volt, több nemzetiségűekkel. Találkoztunk olyan rokkantakkal, akik még 1942—43-ban estek fogságba, magyarok. Magyar hadifoglyok, akik rokkantak voltak: egyik lába hiányzott, egyik keze hiányzott. Ők voltak a mosodában. Az alsóneműnket két-három hetenként cserélték, azt nem nekünk kellett mosni. Ez a poltovai láger a városban volt. Itt pincékben voltunk. Semmiféle fekhelyet, szalmát, vagy szalmazsákot, vagy ilyesmit, semmit nem adtak, kint a munkahelyen szereztünk. Keménypapírt, dobozokat meg deszkadarabokat 180
