Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
denkit beosztottak valamilyen brigádba. A legtöbb munkabrigád romeltakarítási munkát végzett, de voltak kolhozba járó brigádok is. Mi, vásárhelyiek, Rácz István leventeparancsnokkal együtt szintén egy nagyobb romeltakarító brigádba kerültünk. Egy nagyobb csoportot elvittek Brjanszkba fakitermelési munkára. 1945 szeptemberében a lengyeleket, a csehszlovákokat (több felvidéki magyar is volt közöttük), a magyarországi zsidókat hazaszállították. (Többen, így magam is küldtem velük haza szüleimnek értesítést, de azt itthon nem kapták meg.) Ezek után a láger belső vezetését teljesen a németek vették át. Német lett a belső lágerparancsnok, főleg németek lettek a láger belső őrei is. Néhány magyar is bekerült közéjük. Németek vezették a konyhát is, s úgyszólván minden belső lágeri beosztást ők foglaltak el kevés kivétellel. Ekkor lettem én is írnok. Ezek a lágerbeosztások azt jelentették, hogy nem kellett kimenniök a városba dolgozni rendszeresen. Az én írnoki beosztásom csak részben volt ilyen, mert inkább többször ki kellett mennem munkára, mint ahogyan bennmaradtam a lágerben. Azt el tudtam intézni, hogy ilyenkor az egy brigádban lévő vásárhelyi fiúkkal mentem ki, sőt később én lettem a brigádvezetőjük. 1945 telét nagyon nehéz volt elviselni. Az ottani mínusz 30—40 °C fokos hideghez nem szokott emberek sokat szenvedtek emiatt. Öltözetünk ekkor még hiányos volt, nem mindenki tudott az időnek megfelelően öltözködni. Olyan barakkban voltunk, kb. 500 magyar, amelyet felfűteni nem lehetett, bár a középen volt egy kemenceszerűség. Étkezésünk semmiképpen nem felelt meg a magyar viszonyokhoz szokott szervezetünk szükségleteinek. Mínusz 20—25 fokos hidegben a brigádoknak még ki kellett menni dolgozni. Éjjel nem mindenkinek volt takarója, szalmazsákja. Mindezek következményeként testi legyengülésben, tüdőgyulladásban, ödémás megbetegedésben szenvedtek többen is. A tüdőgyulladás ellen nem volt hatásos gyógyszer. A vásárhelyi fiúk leginkább fiatalságuknak köszönhetően átvészelték ezt a nehéz telet. 1945. karácsony estéjén a magyar tisztek rövid megemlékezést és ünnepséget tartottak. Valahonnan fenyőfa is került és azt a barakk közepén állították fel. Nagyon sokan sírtak és mindnyájan határtalanul mély szomorúsággal emlékeztünk elhagyott hazánkra, otthon lévő szeretteinkre. Szavakban ki nem fejezhető érzés vett erőt mindenkin. Tekintettel arra, hogy ott a karácsony nem ünnep, semmiben sem különbözött a mi számunkra sem a többi hétköznapotól. A munkára való kivonulás minden nap reggel 7 órakor volt és annak befejezése du. 16—17 órakor. Az ebédet a bevonulás után kapták meg a brigádok, a vacsorát később. A brigádoknak a munkahelyről minden nap igazolást kellett hozni, hogy a napi munkát hány százalékban teljesítették. Ezt a munkahely orosz parancsnoka állította ki. Amennyiben 100%-on felüli teljesítményt igazoltak, úgy a brigád tagjai 20 dkg-mal felemelt kenyéradagot kaptak. Ezzel kapcsolatos a következő történet: 1947 tavaszán mint brigádvezető mentem ki 15 vásárhelyi fiúval, hozzánk beosztva 10 némettel. A munkahely a városi kertészet volt, ahol gyümölcsfákat kellett ültetni. (Mint lágerírnok több esetben sikerült úgy intéznem, hogy a vásárhelyi fiúkkal együtt hasonló könnyebb munkahelyre mentünk ki.) A kertészet igazgatója tökéletesen beszélte a német nyelvet, s idősebb művelt civil ember volt. Megkérdezte tőlem németül, hányán vagyunk, azt hívén, hogy mindnyájan németek vagyunk. Mikor elmondtam, hogy 15 magyar van és német csak 10 fő és én a német nyelvet felsőiskolában tanultam és mindnyájan magyarok, fiatal 20—22 évesek vagyunk, szemmellátható rokonszenvvel folytatta a velem való beszélgetést. Aznapi munkánkkal nagyon meg volt elégedve és meglepetésemre olyan igazolást adott, hogy a magyarok 15 fővel 130%-os, a 10 fő német pedig 70%-os teljesítményt nyújtott. 173
