Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

Egyik napon engem a kádárműhelybe irányítottak. Apám ugyanis bognár és kádár volt, tőle tanultam ezen szakmákat meg. A kádárműhelyben favödröket kellett készitenem. Dolgozott itt vagy öt-hat inasgyerek is. Én igyekeztem, mert a jó melegen csak könnyebben viseltem helyzetem, mint kint a szabadban. Egyik napon még nem volt dél, mikor jön Laci, leül, rágyújt, kérdi, hogy a műhelyben dolgozók hol ebédelnek, elmennek-e ebédelni? stb. Hát eljött az ebédidő, a műhelyben Lacival maradtam kettesben. Akkor mondja, hogy a nadrágszárában fokhagymát hozott, azt ki kellene valahová rakni. És számoljak azzal, hogy azt nekem kell bevinni a lágerba, mert ő még egyszer „tankol” azon a napon. A dongakészítésből eredő forgácsot az egyik sarokban gyűjtöttük, a hagymát oda raktuk ki és forgáccsal jól lefedtük. Munkaidőnk lejárta előtt egy kicsivel jön Laci és teljes erővel pakoljuk nadrágomba a fokhagyma fejeket. Észreveszik az oroszok! Kaptak azok is, így nem árultak be minket. A lágerban én beálltam a „bazár sorba”, Laci meg más utat keresett az értékesítésre. Jött is a vevővel, aki nagytételben átvette tőlünk az egész „szállítmányt”. Bevételünk jóval meghaladta az ezer rubelt. (Ekkor még régi rubel volt forgalomban.)

A körülmények nem tették lehetővé, hogy több napi élelmet, vagy nyersanyagot (pl. lisztet, rizst stb.) tároljunk. A pénz volt a legértékesebb minden tekintetben. Kettőnk pénzvagyona egy vászonzacskóban volt, korcában zsineg és nyakunkba akasztva az ingünk alatt állandóan magunknál tartottuk, még éjjel is.

Rafinálni Závod (Finomító Gyár)

Mi foglyok csak egyszerűen cukorgyárnak hívtuk. Kristálycukorból kivonták a még bennelévő melaszt és igen finom kockacukrot állítottak elő. A kockák kb. 4 kilósak voltak, ezeket géppel diónyi nagyságúra törték és így került forgalomba. A cukorgyár a helyi villanyteleppel egy közös területen épült a Pszjol folyó partján.

Általában 1500 fő fogoly élt a mi lágerünkben és ebből mindössze 200 fő járt a cukorgyárba dolgozni, abból is kb. 40 fő a villanytelepen végzett munkát. De azoknak is megérte, mert valamilyen úton-módon időnként ehettek egy kis cukrot. A reggeli munkára induláskor mindenki a cukorgyárba szeretett volna menni munkára. Formálisan dulakodással lehetett a kapun kijutni. Egyszer aztán megszüntették ezt az áldatlan helyzetet, mert egyik (számomra szerencsés) napon a munkahelyen, vagyis a cukorgyárban dolgozóknak összeírták a névéit, és a következő napon név szerinti szólítás után indulhattunk ki a kapun. Később egy külön lágert hoztak létre közvetlen a cukorgyár szomszédságában. Ez az úgynevezett kisláger 1947 tavaszán szűnt meg. Nem sokkal később az öreg lágert elhagytuk és a vasgyárral szemben helyreállított iskolaépületben kaptunk elhelyezést. Itt már viszonylag embernek kijáró körülmények között éltünk. A következő év, 1948 májusában ebből a lágerből indultunk haza — már aki! A tiszteket és néhány „bűnöst” visszatartották.

Mellékfoglalkozást is vállaltam

Szabó Lajos barátom szerzett egy orosz—német nyelvtankönyvet és abból közösen tanultunk oroszul. Lajos 1946-ban bekerült a lágerirodába és ott dolgozott a nyilvántartáson, mint függetlenített fogoly, vagyis nem kellett fizikai munkára kivonulnia. Ez időtájt Márkus Gyuszi, aki később Belgrádban dolgozott mint tudósító, vagy újságíró — rábeszélt engem, hogy vállaljam el a láger faliújságának szerkesz165