Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
Aknaszlalina (ma: Szolotvina, Szovjetunió) Egyhetes utazás után Máramarosszigetre érkeztünk, és durva fiatal orosz (gyerek) katonák Aknaszlatinára hajtottak bennünket. Az út nagy részét futásban tettük meg, farkaskutyákkal ijesztgettek, fegyverük tusájával a szélsőket ütötték. A menetoszlopnak 5 sora volt, mindenki a belsőkbe húzódott. Tudták, ha kifárasztanak, megfélemlítenek minket, úgy kevésbé lesz kedvünk megszökni, vagy éppen velük szembeszállni. Ránkesteiedett, mikor a tiszai hídhoz érkeztünk. Szép holdvilágos este volt, mégis szenvedéssel tudtunk átkelni a hídon, mert a padlózatának deszkázata igen hiányos volt. Egyesek állították, hogy egy magyar le is esett a nagy kövek között robogó vízbe, ahol halálra zúzta magát. Pozsonyból elindulva vonatunk áthaladt Vácon, Szolnokon Debrecenen. Mivel induláskor (mármint Pozsonyból) még azt hazudták, hogy Debrecenben adnak át bennünket a magyar hatóságoknak, az utazás időtartama alatt fegyelmezetten viselkedtünk és hittünk. Másnap délután Máramarosszigeten elhagytuk ezt a vonatszerelvényt. Aknaszlatináról tovább utaztunk. Indulásunk napja: 1945. május 24-e, csütörtök. (A második világháború május 9-én szerdán ért véget, akkor még Pozsonyban voltunk!) Aknaszlatinán még ettünk jó magyar kenyeret, de azután!... Ukrajna, Szúrni városában Vonatszerelvényünk Szumiba 1945. május 29-én, kedden érkezett meg, szép napos tavaszi délelőttön. Volt egy láger már készen az ott lévő 200 főnyi magyarnak. Az oroszok ezeknek azt beszélték, hogy egy nagylétszámú fasiszta csoport érkezik és, hogy ne is álljanak szóba velünk, mert mind bűnözők vagyunk. Csakhogy a dróton belül fölismertük Herczeg Péter barátunkat, aki Zirnről elindult önkéntes katonának azzal a reménnyel, hogy hazajuthat Hódmezővásárhelyre. Fogságba került és szegényt Szumiba vitték. Elmondotta, hogy a téli hidegben ők még többet szenvedtek. Amíg folyt a háború 10 órát kellett naponta dolgozniok. Az, hogy nem voltunk fasiszták, órákon belül beigazolódott. A láger egy háborús pusztításon átesett gépipari üzem területén volt, udvarát megnagyobbítottuk, melyet 2 m-nél magasabb oszlopokra sűrűn felszögezett és függőlegesen is átfont kerítés határolt. Ez a kerítés kétsoros volt, a sorok közötti távolság 2 m. A kerítést csak két méternyire lehetett megközlíteni, ezért kívül is belül is, egyméteres faoszlopo- on egy-egy szál tüskésdrót feszült. A kerítés-sarkokon magas őrbódékban orosz katonák vigyáztak ránk. Éjjel erős fényárban úszott a láger. A „hálószobánk” olyan nagy volt, hogy 1500-an elfértünk benne. Tetőzetét kijavítottuk még a nyári esős idők beállta előtt. A priccsek háromszintesek voltak, gya- lulatlan fenyőfából, egy-egy álláson száz ember kapott helyet. A tél folyamán odaérkezett foglyok rendszeresen jártak ki munkára, de mi ka- ranténszerűen el voltunk tőlük különítve. Szumiban már fölhagytam a fontosabb dátumok naplószerű vezetésével. Következtetésem szerint 1945. június 11-én, hétfőn állítottak bennünket rendszeres munkára. (Egy biztos, a megfigyelésünk időtartama nem érte el a két hetet.) Nagyon szegényes életkörülmények között éltünk. Az első télen például a mi csoportunknak már nem jutott szalmazsák. Lacival úgy ágyaztunk, hogy egy pokrócot és egy köpenyt terítettünk a pricesre derékaljnak, a másik köpennyel és pokróccal meg takaróztunk. A „szobánkban” két nagyméretű téglából falazott kályha szolgálta a meleget. Naponta háromszor kaptunk 7-7 deci levest és 20-20 deka kenyeret. Jó 163
