Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
hogy még visszamegyünk, s hozunk még kenyeret, hogy azoknak a vagonbelieknek is, akik olyan gyengék, hogy maguk nem tudnak elmenni beszerző útra. Ekkor — a második beszerző úton — egy jómódú család hívott fel bennünket, akiknek szépen berendezett emeleti lakásuk volt. Mutogatással értettük meg egymást. Ők szeretettel megvendégeltek, még friss kávét is főztek a részünkre. Közben mozdonyfütyülést hallottam, mely nagyon gyanús volt nekem, hogy nem a mienk jelez-e. De azért mégsem gondoltam komolyan, hogy a mi szerelvényünk jelez indulásra, mely akkor már el is indult. Elhatároztuk magunkat, hogy utol kell érnünk a szerelvényünket. Bent az állomáson állt egy kórházi szerelvény, mely Szibériából jött, és az is Németországba tartott. Elhatároztuk, hogy felszállunk erre a szerelvényre, de a lengyel vasutasok megtiltották. De amikor elindult, mi csak megreszkíroztuk a felszállást, lesz, ami lesz. Az ütközőn utaztunk délelőtt 11 órától délután 4-5 óráig. Már sötét volt, amikor egy pályaudvaron megállt, s így sikerült egy személyvonatra felszállni, amelyik arra tartott, amerre a mi szerelvényünk ment. Készségesek voltak a lengyel kalauzok, amiben tudtak segítettek, útbaigazítottak. Egész éjszaka jegy nélkül utaztunk. Igaz nem is tudtunk volna fizetni, mert pénzünk nem volt. Hajnali 5 óra tájban értük utol a mi szerelvényünket. Aznap értünk Frankfurtba, kb. november elseje lehetett. Egy hétig voltunk ott. Egy hét elteltével bevagoníroztak és tovább vittek bennünket Berlinen keresztül a Luchenwald mellett lévő Fordzina helységbe. A hosszú utazás alatt több, mint húsz halott volt. A szerelvény végén egy vagon volt erre a célra kijelölve, ha valaki meghalt, oda tették be. Ha közben megállt a szerelvény és volt rá idő, akkor el kellett temetni a halottakat. Kijelölték a szerelvényről innen is, onnan is erőteljesebb egyéneket, akik ezt elvégezték. Volt akit a nyílt pályán a szerelvény mellett kapartak el, mert ott állt meg a vonat. Ettől a látványtól mindenki megrendült, nehéz volt elviselni. A fordzinai tábor egy fenyőerdőben épült, mely állítólag korábban SS kiképző laktanya volt. Emeletes pavilonok voltak, s több utcából állt, — melyeken széles betonutak voltak — mint egy kis város. Egyik utcában román foglyok, a másikban olaszok, és egy külön utcában magyar menekültek is voltak. Éjjel is nappali világosság volt a kivilágítástól. Hatalmas mozihelyiség is volt, melybe lehetett menni filmet nézni, csak a szöveget nem értettük. Itt az ellátás sokkal jobb volt, melyet állítólag a nemzetközi egyezmény biztosított a számunkra. A sokkal jobb ellátás lévén, nagyon soknál jelentkezett a betegség. Ott-tartózkodásunk alatt munkára nem kellett járni, csak az állomásra a vagonból az élelemhez szküséges lisztet és egy ebeket kirakni, de nem mindenkinek, csak azoknak, akik önként vállalták ezt. Az étkezés étteremben volt, kijelölt időpontban. Az ellátás, mint már említettem, sokkal jobb volt. 1946. január 3-án örömhírt közöltek velünk, hogy magyarok megyünk haza. Még aznap este bevagoníroztak bennünket és útnak indult a szerelvény. Csehszlovákián keresztül jöttünk. Elég gyenge állapotban voltam, a láz kínzott, de a honvágy tartotta bennem az erőt. Hideg volt a vagonban, pedig középen egy pici kályha be volt állítva, de a meleget nemigen árasztotta. Volt aki a pályaudvaron lázasan odament a kúthoz vizet inni. A hideg vízzel leforrázta a tüdejét és ott esett össze. Egyik pont a mi vagonunkbeli volt, őt már odahaza hiába várták. Szobi állomásra érkezett be szerelvényünk, ahol kiszállítottak bennünket a vagonból. Ott egy vizsgálaton mentünk keresztül, hogy miként kerültünk ki, s nem vagyunk-e tetoválva. (Állítólag az önkéntes Hunyadi páncélosok tetoválva voltak.) Megkaptuk az elbocsátó papírt, melyet felmutatva ingyen vonatjegyet adtak, és más159
