Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

Végül elérkezett a várva várt nap, 1948. május 6-án elindultunk hazafele. Volt egy kis kétely is bennünk, hátha nem haza visznek, csak egy másik munkahelyre. Ezt a gondolatot csakhamar kivertük a fejünkből, mert ha csak másik munkahelyre vinnének, nem adtak volna új ruhát. Jó néhány napja jöttünk már, amikor kibontottam a hátizsákot, kellemetlen bűz terjengett. Az én májashurkám kezdett szagosodni. Nyomban neki láttam az evésnek, az íze jobb volt, mint a szaga, másnak is adtam belőle, és kutya bajunk sem lett tőle.

Május 16-án megérkeztünk Máramarosszigetre, (ma: Sigeth, Románia) majd pár nap múlva Debrecenbe. Itt kaptuk meg azt a dokumentumot, amit három évvel korábban ígérgettek. Kaptunk 20 forint gyorssegélyt, amiből Szolnokon fél éjszakát töltöttünk, mert este tíz órakor érkeztünk, és hajnalban négy órakor indult a vonatunk Szentes fele. Ez a várakozás örökkévalóságnak tűnt. Szerettünk volna repülni, hogy mielőbb érjünk haza. Szentesen kedves fogadtatásban részesültünk. Tejeskávéval és kaláccsal kínáltak. Délfele érkeztünk Hódmezővásárhelyre, majd onnat fiáker- rel mentem ki a tanyára, a keresztanyámmal. Leírhatatlan volt az öröm, három és félévi távoliét után. Este nagyon furcsa volt, hogy nagy csend vett körül, nem kellett hallgatni azt a zsibongást, ami este a lágerben volt.

152