Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
2 RÁcz Lajos Soprontól Székesfehérvárig 1945. április elseje húsvét vasárnapja volt, amikor a reggeli órákban valaki szájról-szájra adta: „Itt vannak az oroszok!” Rémülten vártuk a következményeket. Géppisztolyosok jöttek le a pincébe és kérdezték: „Nyemci nyet?” Mondtuk, hogy „nyet!” Erre mindenkit kizavartak a pincéből, felsorakoztattak bennünket az épület előtt és mindent ki kellett rakni magunk elé. Az előőrs katonák a holmi javát (óra stb.) mindjárt kiválogatták, de nagyon békések voltak, barátságosnak is mondható! „Pasli domoj!” — ezt mi nem, de voltak akik értették: azt jelenti, mehetünk haza. De a „dokument”? — kérdeztük. Kézzel-lábbal magyarázták, hogy Sopronban a városházán kapjuk meg. Ahogy tudtuk, úgy szedtük a lábunkat. Persze a városházán (ahol akkor már hatalmas hazavágyó tömeg várakozott) semmiféle dokumentumot nem adtak. Elindultunk kifelé a városból. A vasúti viaduktot a németek, magyarok berobbantották, a romokat a hazafelé igyekvőknek kellett eltakarítani. A „szűrő” itt felfogott bennünket. Azt a kifejezést, hogy „kicsi robot” (malenki robot) aztán gyorsan megtanultuk. Azt lestük, miként lehetne lelépni innen, hiszen olyan sokan voltunk és olyan bőséges volt az „utánpótlás”, hogy nem is vették észre, hogy mi már elhagytuk Sopront. Szemben velünk, az országút teljes szélességben, sőt mellette is özönlött az utánpótlás nyugat felé, főként szekereken. Csodálkozom ma is, hiszen ilyen szekereket aztán én évtizedekkel később a Szovjetunióban láttam. Nem onnan jöttek talán ezek a szekerek? A szovjet katonák százméterenként megállítottak bennünket és „elzabráltak” tőlünk, ami kellett nekik. Nekem valahonnan egy kitűnő csizmám volt, nos ezt nyomban lecserélte az egyik katona bakkancsra, elég jó állapotban volt ez is. Visszatérve még Sopronra, el kell mondani, hogy tanúi és részesei voltunk egy olyan helyzetnek, amikor egy városban felborult a közrend, megkezdődik a fosztogatás. Ez aztán kezdődött, hogy a várost a magyar és német csapatok elhagyták. A külvárosi csőcselék elkezdte a fosztogatást, ezek magyarok voltak. Láttuk, hogy két nő százkilós „zsidózsákban” húzta maga után az út közepén a cukros zsákot. Megkérdeztük, hogy honnan hozzák? Mondták, hogy a Hangya raktára telve van cukorral és mással is. Mi is odamentünk. Jellemző ránk, hogy mit hozunk magunkkal? Zsírt, amennyit tudtunk, aztán nem tudtuk otthagyni a literes kölnivizeket se. (Hogy minek kellett az, ma sem tudnám megmondani, majd jó lesz valamire.) A zsírnak aztán hasznát tudtuk venni, a kölnit pedig elzabrálták tőlünk az orosz katonák, talán még meg is itták. De volt sok gyógyszer (kinin, jód, kötszer, aminek nagy hasznát vettük később). Pápához közel lehettünk. Az éjszakát kukoricacsutka kúpban töltöttük. Gilicze Miskával voltam, de lehet, hogy más vásárhelyi fiúk is voltak ott. Látjuk a távolból, hogy kelet felől széles csatárláncban orosz fegyveresek haladnak lassan nyugat felé. A „hálót ismét meghúzták”, s mi fennakadtunk benne. Ettől kezdve óránként számoltak bennünket, fegyveres őrség kísért bennünket és mentünk kelet 141
