Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

20. Sportolás a lágerekben

A visszaemlékezők a!ig-alig tudnak valamit a sportéletről:

„Labdarúgás volt a legaktívabb szórakozás, de az is azért, mert a Fradi híres labdarúgója, Tátrai is velünk volt és az szervezte a meccseket.” (Imre István)

„A futballozás is megindult, mivel vegyes láger volt, így magyar és német rangadókat láttunk, a ruszkik nekünk drukkoltak. De jobbak is voltak a magyarok. Persze a focizok belső lágeri dolgozók, konyhamalacok, parancsnokok voltak.” (Gy. Molnár Imre)

Egyedül Rácz István leventeoktató emlékeiben él méltó módon az akkori idők sporttevékenysége. Illik tudni, hogy Rácz István a nyilas terror idején elszakadt a IV. századtól, az erdőben bujkált. De a fiúkai nem hagyta cserben! Időnként elmem közéjük és biztatta őket: „Ne menjetek túl a magyar határon!” A győri repülőtéri lágerbe került, ahova sikerült bevinnie három labdát.

Amint a fiúkkal gyakorolt, meglátta őket a lágerparancsnok. — „Igyi szuda! Nye bojsza!” — hívta magához. Bevitte szobájába, pörköltet hozott neki. Megparancsolta, hogy mindennap játszani kell. Hét-nyolc csapat is játszott, bajnoki mérkőzés is volt. Csak a „Huj-huj-hajráról” kellett leszoktatni a nézőket, mert az oroszok a „konyi huj”-ra gondoltak. Meccs után dupla adag kaját kaptak.

A második labda Focjaniban nyűtt el, a harmadik Kurszkban. Ott viszont a lengyel parancsnok vette pártfogásba a fut balistákat. Voltak német és magyar csapatok. Mindig megverték a németeket, amiért az egyik német nacsalnyik karcéit ajánlott a magyar csapatnak.

128