Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
„Amikor megérkeztünk táborhelyünkre, már az első napon munkába kellett menni. Ötven személyt, köztük engem is kikísértek a gyárba dolgozni. Kb. 5 km-re volt a lágertől. Géppisztolyos mongol katonák kísértek. Kint a gyárban egy építkezésre mentünk. Itt mennyezetet kellett stukatúrozni, minden helyiségbe ketten kerültünk. A helyiség be volt állványozva, román hadifoglyok voltak a segédmunkások. Ők már korábban is ott dolgoztak. Kaptunk különböző fasimító szerszámokat és a maltert kellett felkenni a mennyezetre, de az nem állt meg. Nem tudtuk hogyan kell csinálni, de én mégcsak nem is láttam. A malter leszóródott a földre. Az orosz nacsal- nik szidott bennünket, mi meg őtet. Később megnéztem, hogy a többiek hogyan csinálják. Azok azt mondták, tegyünk a malterba gipszet. Visszamentem és egy vödör gipszet tettem egy láda malterba, mire az úgy megkötött, hogy nem tudtam kivenni a malteros kanalat. Visszamentem és mondtam a társaimnak, hogy jártam. Azt mondták lökjem le a ládát az állásról és keverjek másikat, kevesebb gipsszel, és gyorsan dolgozzuk fel. így is történt, egyikőnk hányta fel a maltert a másikunk meg húzta simára. Nagy darabot bemázoltunk, de hogy hogyan? Egyszer megáll a nacsalnik az ajtóba és beszólt: „magyar karós specialista”, jó szakember. Másnap mikor munkába kimentünk, a nacsalnik (munkavezető) végigment a soron és akik jól dolgoztunk, kiállította a sorból. Voltunk vagy húszán. Elkísért egy másik építkezésre. A gyárnak le volt rombolva a kerítése. Ezt kellett újjáépíteni. Azért hogy nem értettünk hozzá, megcsináltuk. Jó két évig jártunk oda a gyárba, állt a kerítés. Később azután sok helyen sokféle munkát kellett végezni. A gyárban öregek, nők és gyerekek dolgoztak. Nem szívelték a hadifoglyokat. Mindenki „német” volt. Csak később mikor megtudták, hogy mi magyarok vagyunk, akkor kezdtek bizalmaskodni velünk. Élelmet nem tudtak adni, mert nem volt nekik sem. Egy alkalommal gyártető ablakokat üvegeztünk. Volt egy idős orosz bácsi, nevét nem tudom, de a brigádban én voltam a legkisebb és fiatal is. Elvitt az orosz bácsi a raktárba ablakgittet gyúrni és egész úton magyarázott. Én nem értettem semmit belőle. Mikor visszamentünk, mondta a tolmácsnak, hogy nekem hiába magyaráz. Azt magyarázta a tolmácsnak, hogy tanuljak meg velük beszélni, akkor könnyebben boldogulok. Az idős bácsinak igaza volt. Később már mi magyarok egymás között is oroszul beszéltünk. Sok esetben nem is ismertük fel egymást, mivel mindenki egyforma ruhát viselt, s többféle nemzetiségű volt együtt. Volt, hogy oroszul megszólítottuk egymást és mindketten magyarok voltunk.” (Szuromi József) „Munkára mint kőművest sokadmagunkkal egy lebombázott, felégetett vasgyárhoz osztottak be. Itt a megszokott formában, mindennap reggel sorakozó ötösével és mentünk a macskaköves úton a gyárhoz. A fatalpú bakkancsok lármája egész hangzavart keltett ahogy vonultunk. A gyárban különböző területeken tevékenykedtünk. Én több sorstársammal együtt kőművesmunkán dolgoztam. A gyár területén belül általában szabadon mozoghattunk. Természetesen a gyár bekerített volt és őrtornyok voltak felállítva.” (Juhász Károly) „Az első tél. Mindjárt az elején elkaptunk egy mumszot. Hogy ne kelljen az egész lágert lezárni; vagy ötven személyt, aki gyanús volt, kivittek a tűzoltólaktanya emeletére. Egy hónapig ki sem mehettünk. Az ablakból néztük a telet és azt, hogy fogolytársaink mennek dolgozni. Ezután 20—25 főt a Városellátó Gazdaságba osztottak be dolgozni. Itt sertések etetésétől, favágás, fahordás erdőről szánkóval, 20— 25 km-ről, kölescséplés volt a munkánk. Ez extra munkahely volt a korábbi vasgyári munkához képest. 107
