Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
1947. november hóban, a téli hidegben, a folyón a híd Iába elé jégtörőt építettek. Ekkor a konyhai munkánk megszaporodott, mert a konyhán állandóan csájának (forró teának) kellett lenni. Ez a (csája) tea, valami szárított fű leforrázása után keletkezett lé volt. Cukor nélkül. Az illata és íze undorító volt, de a lágerorvos elfogadhatónak ítélte.” (Király Mihály) „Rengeteg csalánt ettünk, azon éltünk, meg korpalevesen. Teknősbékán, vagyis nem teknősbékán, hanem tengerikagylón. Majd megmutatom milyen az, a Tiszában is van. Kimentünk a Volgára — mert a Volga közvetlen ott volt Sztálingrádnál — ilyen nagy vasgereblyével kikapartuk, zsákba raktuk, bevittük a lágerbe. Ezt körülbelül csinálta 30—40 fogoly, akik bevitték a kagylót, a másik 40 ember ment a szigetre csalánért. Két-három autó csalánt hoztak odaátról, majd leszecskázták, bele a levesbe, egy kis korpával és ettük, mint a malacok a kevertet, jóízűen. Hát ott nem volt válogatás. Olyan jóízűen megettük, hogy abban nem volt hiba. Amerre mi elmentünk, ott fű nem maradt, mert lelegeltük, mint a libák. És hazajöttem 44 kilóval. Nem bírtam kimenni a nénémhez, hát másfél kilométernyire lakott tőlem, és le kellett ülni megpihenni, mert nem bírtam hazamenni. Mahorkát szívtunk, mert mahorka járta. Ott pénzfizetés vagy ilyesmi az nem volt. Mahorka dohány volt, és akik dohányosok voltak, azok összeálltak öten-hatan, egy adag kenyeret félre tettek. A dohányból mindig egy csipetet vágtak, és azt eladták. Egy-egy darab kenyérért kaptak egy sztokán mahorkát, az két deci. Mert őnáluk a sztokán az pohárt jelent, és az két deci. Ezt a két decit elosztották, és azt szívták újságpapírban, vagy megborotváltuk a cementpapírt. A borotvát azt úgy csináltuk, hogy a vasvágó fűrészt addig súroltuk a betonhoz, míg éles nem lett. Abból csináltunk kést vagy ilyen valamiket. Mikor megborotváltuk a cementpapírt, abba sodortuk a mahorkát és abban szívtuk. Majd két vagy három évben adtak olyan egy vagy két hónaponta mahorkát egy csomagot, de azt is keveset. Aki dohányos volt, nem volt neki elég csak egy hétig, kettőig. Két-három csomaggal adtak egy negyedévre, mikor hogy. Órájuk volt bízva teljesen.” (Messina János) Az első világháborús orosz lágerekre nem a permanens éhezés volt a jellemző, sőt! „A hadifogoly magyarok története” c. könyv szerint „a plenniség egyetlen kielégíthető öröme: a jóllakottság”.34 A visszaemlékezések Sjassztrojtól Sztálingrádig kevés és hitvány táplálékról tesznek most említést. Ha az amerikai hússzállítmányok elmaradása kimutatható hatást hozott is magával — a kuka- cos és egérszaros ételekre nincs mentség! A bajok gyökere, hogy mindenki és mindenhol lopott. Ebből következett a testi leromlás, a legyöngülés. Akinek szerencséje volt és valahogy a konyha közelébe került, többlet koszthoz jutott, az megmaradt. Király Mihály és Szekeres Gyula élete meg- mentőjének nevezi a konyhai munkát. „A kosztunkat nagyon vámolta az őrzésünkre rendelt orosz alhadnagy és egy tizedes, valamint a saját parancsnokunk, egy volt csendőr őrmester és így januárra kb. 40 kilósra fogytam le 12 társammal együtt.” (Gy. Molnár Imre) „Két hétig voltam ebben a faluban, aztán visszakerültem a betongyárba, ahol még egy évet dolgoztam. Bizony ekkor már elég gyönge volt a kosztunk. Gyakran kaptunk uborka-, káposztalevest. Nekem szerencsém volt, mert a szobaparancsnokom megsajnált, és elintézte, hogy időnként bejárhassak a konyhára dolgozni. Itt néha jóllakhattam.” (Balogh Ernő) 34 Baja—Pilch—Lukinich—Zilahi i. m. II. 95. 101
