Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
hajdinakása. Brigádok jártak a lágerből a környékbeli erdőkbe, erdei csalánt szedni, hogy a hiányzó vitamint pótolják és összeszecskázták, majd forró vízben levessé főzték és ez volt a ebédünk. Ivóvizet lajtokban hordták a szaratovi lágerbe. Még vízből sem ihattunk eleget. Sokan megitták a mosakodásra szánt vizet. A napi élelem és ivóvíz, a megélhetőséghez kevés, az éhenhaláshoz sok!” „Este féltünk lefeküdni, mert reggelre mindig 5—6 ember halt meg. Augusztus végén 11 önként jelentkező személyt keresett a lágerparancsnok. Én jelentkeztem, bár nem tudtam, hogy hova visznek! De csak itt ne legyek, mert ez halálláger volt! Sikerült! Tizenegy fogolyt egy öreg orosz őrrel együtt kivittek mezőgazdasági munkára. A munkánk a kolhozban, a fagy beálltáig krumpliszedés volt. Én kaptam egy nagyszőrü vén lovat egy digóval és hordtam a felszedett burgonyát a kolhoz területére, prizmába.33 Itt az élelem és az élelmezésünk jóra fordult. Ezen a munkahelyen együtt dolgoztunk az öreg civilekkel, akik igen tiszteltek (mint foglyot) bennünket. A kolhoz öreg „nacsilnikja” (vezetője) velem lopatott a saját részére burgonyát. Akkor már egy kicsit értettem a nyelvüket. A kolhoz vezetője kedvelt. Sajnos, mint minden jónak, ennek is vége lett. 1946. január végén visszavittek bennünket a szaratovi lágerbe. Ismét éhség gyötört bennünket. A szaratovi 306-os vasgyárba jártunk dolgozni. Szerencsénkre a keserves emberi kínzásoknak 1946. márciusában ezen a helyen vége lett. Szaratovból Orel környékére kerültünk, romeltakarítás és fakitermelési munkák végzésére. Az élelmezés annyiban változott, hogy este kaptunk külön kását, ami igen sokat jelentett leromlott szervezetünknek. Minden hónapban orvosi vizsgán voltunk, ahol nem az egészségi állapotunkra voltak kíváncsiak, hanem a fizikai erőnlétre. A farunkon húzták meg az elernyedt bőrt és így osztályoztak bennünket. 1., 2., 3. csoportba, utána volt Okás és disztrofiás csoportba. Ezt az utolsót már a halál követte. Amire bizonyíték az a rengeteg meghalt ember, akik az úgynevezett béke ben, mint fogolyok, idegen országban, jeltelen sírokban pihennek. Az életét fenntartó embereknek több vitamonokra, fehérjetartalomra lett volna szükségük, amit a csalán nem pótolt. Sokszor megkérdeztük egymástól, ha ezt a bánásmódot egy felszabadító baráti állam irányítóitól kaptuk, akkor milyen lenne az ellenség bánámódja? Sajnos később Orel városkörzetében is romlott az élelmezés, de meg kell jegyeznem, hogy az ottani civil lakosság ellátása sem volt semmivel kedvezőbb. A háború utáni nyomort, szenvedést, a politikai GPU-sok erősen biztosították. (Ezek Sztálin vérengző emberei voltak. Ha ugyan lehet őket embernek nevezni.) Ezek az osztagok igen nagy élvezettel osztották a halált a civil lakosok között. Mindenki félt tőlük, pedig már béke volt. Majd 1947. év tavaszán Podolszk város lágerébe kerültünk. Itt puszta véletlen, vagy a szerencse folytán bekerültem a konyhára szakácsnak. A lágerparancsnok egy öreg szovjet tiszt (aki igen emberséges volt) a láger udvarán magához hívott (ekkor már beszéltem az orosz nyelvet) és megkérdezte, hogy tudok-e főzni? Én, aki mindenre vállalkozó voltam, egyből ráfeleltem, hogy igen. Ezzel ő betett a konyhára, szakácsnak. Ez életem fordulópontja volt! Életem megmentője! Ekkor 1947 május havában bizony közel állottam a disztrofiás csoporthoz. A konyhai munkát igen nagy körültekintéssel és pontosan végeztem. Az orosz tiszt megkedvelt. Ezután a láger foglyai ahová mentek, engem mint szakácsot vittek magukkal, illetve vezényeltek, mivel Podolszk körzetben több láger volt. 33 A Tisza szabályozásakor használt kétkerekű kocsit nevezte a nép digónak, az olasz vendég- munkások után. A prizma szabadföldi terménytárolási mód.
