Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)
Dóka Klára: Herrich Károly élete és működése (1818–1888)
Az 1860. évi gyűlés alkalmával a társulatok elnökei úgy látták, hogy az országban bekövetkezett politikai változásoknak megfelelően — 1848-as alapon — vissza kellene állítani a Tiszavölgyi Társulatot. Az összejövetelt követően Károlyi György az elnökök képviseletében memorandumot küldött a belügyminisztériumba a Tisza szabályozásáról. A Központi Felügyelőség és Herrich munkájában megbíztak, azonban problematikusnak találták, hogy a mellékfolyók szabályozásánál 1856 óta nincs egységes irányítás.66 Bár a memorandum beadásával egyidejűleg bizottságot neveztek ki az alapszabályok kidolgozására, azonban ennek tagjait az uralkodó csak 1863-ban fogadta, és végre 1866-ban engedélyezte a Tiszavölgyi Társulat újjászervezését. Elnöke Károlyi György, alelnöke Lónyay Menyhért, királyi biztos Ürményi József lett. A társulat megalakulása tulajdonképpen nem a műszaki tevékenység előmozdítását szolgálta, hanem formailag törvényes fedőszerv volt azonos osztályérdekek, a hajdani mérsékelt ellenzék szervezkedéséhez. Visszaállított, törvényesített formában sem volt elég erős. Az érdekelteknek az állami pénzen folyó mederszabályozási munkákba nem volt beleszólásuk, a mellékfolyók rendezésére alakult egyleteket pedig még évtizedek múlva sem tudták maradéktalanul bevonni kötelékükbe. Bár Herrich Károly politikai szempontból a társulati alelnök, Lónyay Menyhért érdekkörébe tartozott, az egyes konkrét problémák eldöntését illetően a Tisza-szabályozási Központi Felügyelőség és a Tisza-völgyi Társulat elvileg szembekerülhetett volna. Az 1867-ben bekövetkezett változások és az egész közigazgatási szervezet átalakulása miatt azonban erre már nem került sor. * A kiegyezésig a Herrich Károly által irányított Tisza-szabályozásnak fontos szakasza zárult le, érdemes áttekinteni az addig elért eredményeket. 1848-ig — mint említettük — csak minimális munkát végeztek el, és lassan indult meg a szabályozás 1850 után is. 1855-ig mindössze 13 átvágás készült el, majd 1867-ig számuk 106-ra emelkedett. Együttes hosszuk 1860-ban 77 km, 1867-ben 126 km volt. A töltések hossza 1855-ben 287 km-t, 1860-ra 879 km-t, 1867-re 1116 km-t tett ki. A munkát 1863—1864-ben az állam rendkívüli kölcsönnel segítette, hogy az aszály miatt munka nélkül maradt falusi lakosság keresethez jusson. Bár a vízszabályozási munka aszályos időszakban nem volt túl népszerű, de az alacsony vízállás miatt jól lehetett vele haladni, és a kölcsön egy részét így a tiszai átvágások bővítésére fordították. A meder szabályozásakor úgy jártak el, hogy csak kis szelvényű vezérárkot ástak, és az átvágás bővülését a víz erejére bízták. Az új medrek a talaj összetételének megfelelően fejlődtek, kibővülésüket 1855 után kotrással segítették.67 A töltések méreteit Paleocapa az egyes folyószakaszoknak megfelelően határozta meg, melyek középarányosa a következő volt: 68 OL D 258. 1/1866. 67 Szabályozási völgyszelvény: töltés hullámtér töltés középvízi meder kisvíz 178
