Szabó Tibor – Zallár Andor: Szent-Györgyi Albert Szegeden és a Szent-Györgyi Gyűjtemény - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 15. (Szeged, 1989)
Szent-Györgyi Albert Szegeden
Az akadémikus jellegű képzésben alapoktatási forma a nagy létszámú hallgatóság előtt tartott professzori előadás és az előadási beteg-demonstráció. Lényeges alkotórésze a tanszabadság, amely kötetlen tanmenetet, laza tanulmányi fegyelmet, laza ellenőrzési rendszert jelent. Az angolszász képzés erősen korlátozza a gyakorlati képzés érdekében a tanszabadság elvét. Szigorúan megkövetelt tanmenetek, kötelező vizsgák rendszere jellemzi. A magyar egyetemi orvosképzés hosszú időn át a német mintát követte, az egyetemre háruló nagyszámú szakemberképzés szükségessége azonban már a húszas évek végén a gyakorlat irányába terelte az érdeklődést. Az orvosképzés reformja elkerülhetetlen volt, és a harmincas években széles körű vitát váltott ki országos tanácskozásokon és az Orvosképzés hasábjain, két csoportra osztva a vitázókat: a hivatalos közoktatási politikát képviselő német arisztokratikus hagyományoknak megfelelő irányzatot, az előadásokat preferáló, tudósképzést szolgáló egyetem, és az angolszász —francia gyakorlatot követő, a gyakorló orvosképzés szempontjait szem előtt tartó egyetem képviselői között. Szeged orvoskara a gyakorlati jelleg erősítését szorgalmazta, keresve egyúttal a lehetőségeket színvonalas tudósképzés megvalósítására is. A Kar elképzeléseinek legfőbb szószólója a nyugati egyetemek munkáját közvetlenül is ismerő Szent-Györgyi Albert volt. A Pázmány Péter Tudományegyetem 300 éves évfordulója alkalmából tartott előadásában mondta: „Egy orvosi egyetem hallgatóinak legnagyobb része gyakorlóorvosnak készül és így nyilvánvaló, hogy a nyilvános tömegtanításnak a gyakorlóorvos igényeihez kell alkalmazkodnia... Amilyen fontos kötelessége az egyetemnek a gyakorlati életre készülőknek a tanítása, éppen olyan szent és fontos hivatása a tudomány ápolása és fejlesztése...”21 Hasonló gondolatot már 1932-ben, az orvosképzés reformjáról írt kis cikkében is kifejtett. Csak akkor lehet eredményes az egyetemi oktatás, „ha a tanítás alkalmazkodik az orvos igényeihez és nem kényszeríti minden változás nélkül az orvostanhallgatóra azt a tudást, amit a leendő fizikustól és kémikustól megkövetel. Amire az orvosnak szüksége van, az részben több, részben kevesebb, mint amit a leendő fizikusnak vagy kémikusnak kell tanítani. Az orvosnak sokkal kevesebb adatra, azonban sokkal tágabb körű természettudományi áttekintésre van szüksége”.22 Az 1936. évi december hó 10—16. között tartott Országos Felsőoktatási Kongresszuson Természettudományi képzés és laboratóriumi munka az egyetemi oktatásban címmel tartott előadást. Hangsúlyozta, hogy a természettudományok terén az utolsó évtizedekben bekövetkezett mélyreható változások az egyetemi oktatásban is változtatást sürgetnek. A természettudomány óriási méretű térfoglalása korunk legjellemzőbb mozzanata. Ugyanaz a természettudomány, amely 1895 előtt, a röntgen- sugárzás felfedezéséig csak keveseknek volt hivatása vagy szórakozása, ma a társa21 Szent-Györgyi Albert: Az élettan és életvegytan tanítása. — Orvosképzés 25; 63—66, 1935. március. Külön füzet. Educatio medicorum. Az orvosok egyetemi oktatása. A budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudomány-Egyetem 300 éves évfordulója alkalmából. 22 Szent-Györgyi Albert: Az orvosképzés reformja. — Orvosképzés 22; 690—691, 1932. 22
