Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)
napszámosnak tekinthető, állása kinevezéstől függő hivatali állás volt, és ha nagyobb forgalmú vagy szintű hivatalról volt szó, mint például a szegedi fősóhivatal, akkor a hivatal állományába több ponderátor is tartozott. Bizonyára ők voltak azok, akik akár az elszállításra kerülő, akár a hivatalba jelentkező vevő részére kiadandó sót kimérették, és annak mennyiségét és minőségét, sókockákat, vagy hordós sót ellenőrizték, jegyezték és a mázsamesternek jelentették. A nagyobb sóhivatalok mellett soriba, írnok is alkalmazást nyert, de érdekes megjegyezni, hogy bár ezeket az írnokokat hivatali írnoknak nevezték — „officii scriba” — rendszerint egyben betöltötték valamelyik mázsamesteri állást is. — Általában a legfiatalabb mázsamester volt a hivatal írnoka, és habár nem lehet véletlen, hogy az írnoki állás általában összekapcsolódott a mázsamesterivel, ami arra mutat, hogy az írnoki munka jelentékeny része éppen a mázsamesteri munkakörrel függött össze, mégis fel kell tételezni, hogy nem csak a mázsamester vagy mázsamesterek mellett működött az írnok a szükséges munka írásbeli részének elvégzésére, hanem általában a hivatal mellett. Segédkezett tehát minden olyan írásbeli munka elvégzésében, amely akár a hivatalfőnöki, akár az ellenőri munkakörrel összefüggött. Általában csak nagylétszámú, nagy forgalmú folyammenti, illetve kikötővel rendelkező sóhivataloknál rendszeresített állás volt a ratigerátor. Ilyen volt például a szolnoki sóhivatal, ahol a tutajforgalom ellenőrzésére létesítették ezt az állást. Előfordult, hogy az ilyen hivataloknál a ratigerátor fölé a mázsamesteri mintájára ratigerátum magistert állítottak, aki ezek szerint a hivatal tutajforgalmának felügyelő hivatalnoka volt. Szegeden is találkozhatunk ezzel a hivatali állással és beosztással. Előfordult olyan hivatali beosztás, melyet a rationum magister látott el, akinek feladata volt a főkönyvelői illetve könyvelői munka ellátása. Addig, amíg egyes hivataloknál a só szállítása vízen és a hivatal saját hajóparkján történt, gondoskodni kellett egy ilyen külön reszort felállításáról is. Ez volt a Navalis oeconomia, a hajózási gazdasági hivatal, amelynek beosztottjai a hajón érkező, vagy távozó só fuvarozásának, ellenőrzésének és nyilvántartásának kérdéseivel foglalkoztak. Ez tulajdonképpen külön ügyosztály volt, amelyhez külön tisztviselőket neveztek ki. Ezek egyike volt például a curator, vagyis gondnok, és nem volt ritkaság Szegeden sem, hogy melléje is contraágenst rendeltek. Egyébként ennek az ügyosztálynak a létszámát a hivatal forgalmának szükséglete szerint határozták meg. Néha a contraágenst ebben az ügyosztályban is contraadiunctus váltotta fel. Ezen utóbbi két pozíció nyilvánvalóan ellenőrzési jogkörű volt. Szegeden ez a hivatali ügyosztály 1824-ben megszűnt, amikor a hivatali hajóparkot kiárusítani kezdték. Nagyobb sóhivataloknál és így a szegedinél is, működött külön Transportus Officia, szállítási hivatal, amelynek hatáskörébe tartozott mindama szállítási kérdés és teendő kezelése és lebonyolítása, ahol a szállítás tengelyen történt. Szegeden is működött szállítási ügyosztály, amelynek több beosztottja is volt, akiket általában sóbivatali szállítási tiszteknek neveztek, de ez az osztály 1836-ban megszűnt. A folyami sószállítás szükségessé tette a Navalis Transportuum Officia felállítását, jelentős létszámmal. Általában négy tisztviselőt foglalkoztatott ez az osztály, később pedig 1808-tól kezdődően ennek az osztálynak a keretében külön állást is létesítettek, nevezetesen a conductorokét, akik nyilván rendszeres ellenőrei voltak a vízi szállításnak. Feltehetően őket terhelte minden felelősség a szállítás ideje alatt és amellett afféle révkalauzok is lehettek, akik a kikötés, elindulás és a hajózás szabályainak betartása felett is őrködtek. Ezen utóbbiak rendszeresített állása 1836-ban megszűnt. A hajózási hivatal állományában találkozunk még a Requisitum Curatorral, 127
