Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)
a király az egyházi hatóságokat a só hasznosítás és szállítástól eltiltotta, és ezt a jogot ismét csak a szerecseneknek és zsidóknak juttatta.52 1250 táján Árpádházi (Szent) Kinga (Kunigunda), IV. Béla magyar király leánya, aki 1239-ben az akkor még krakkói és szandomiri herceg — a későbbi lengyel fejedelem — V. Boleszláv neje lett, a máramarosi bányákból, melyeknek tulajdonát hitbérül kapta, sóbányászokat hívott meg férje udvarába. E tény élénk fényt vet a magyar sóbányászat ez idő táji nívójára és jó hírnevére.53 Az 1233-as esztendőben létesült úgynevezett beregi egyezményben is szerepel a szegedi sólerakat, mint amelyből a kalocsai és a bácsi sót szállították. Bizonyos, hogy 1240-ben a szegedi sólerakat és kikötő már királyi erősség védelme alatt állott. Ekkor már itt olyan forgalom bonyolódott le, amely Szeged város lakosainak, illetve azok egy részének biztos keresetet biztosított.54 A máramarosi sóbányászatnak erős lökést adott Károly Róbert király ama rendeleté, amely Máramaros megye öt helységét kiváltságos királyi városi rangra emelte. Ez 1326-ban volt. E bányák ezt követően gyors fejlődésnek indultak, és az itteni só kitermelése Károly fiának, Nagy Lajosnak, uralkodása alatt virágzó gazdasági helyzetet eredményezett. Legalább ebben az időben a máramarosi sóbányákat igazgató hivatalokat mái kamaráknak nevezték, mégpedig olyan kamaráknak, amelyek az „erdélyi király sót” voltak hivatva adminisztrálni. Élükön „comes”, kamaraispán állt, akinek személye gyakran a városi polgárok sorából került ki. Egyébként e kamarák személyzete, amely nagyobbára ugyancsak polgár személyekből állott, azispán magánalkalmazottai voltak, familiáriusai, és mint sóvágók és bányászok, szállítók tevékenykedtek .B5 Ebben az időben már kiterjedt sólerakat és sótelep működött Szegeden, a máramarosi „király sója” fogadására, ahol rendszeresen működő tisztviselőket találni, sókezelőket, kik itt megtelepedve szegedi lakosokká váltak.56 Az Árpádok alatt az államháztartás egyik főrangú jövedelme a sógazdálkodásból adódott. Tudunk arról, hogy már 1321 körül Kassán, mint az ország egyik főbb helyén, kamara működött, melynek feladata volt az egyes királyi jövedelmek beszedése és kezelése.57 Feltehetően ide folytak be az e kamara területéről eredő sójövedelmek is. Nagy Lajos korától (1342—1382) kezdődően szervezik az országban működő só-adminisztrációs helyeket kamarákká, illetve tapasztalható a kamara megnevezés elterjedése. Ez időben körülbelül nyolc-tíz ilyen kamara működött az országban, melyeknek munkásságát ellenőrizni a királyi udvari kincstári főhivatal volt hivatott.58 Meg kell azonban jegyezni, hogy már korábban is találkozni a kamara megjelöléssel, már az Árpádok korában is, amikor a működő öt pénzverdét kamarákként említik és ezek egyike a Csongrád megyei, feltehetően Szegeden működött. Az erdélyi sóbányák igazgatását a marosvásárhelyi kamara látta el és az innen a Maroson leúsztatott sót a szegedi kamara forgalmazta; ennek működése azonban a mohácsi vész után megszűnt.59 62 Hóman Bálint: Magyar történet I. k. 506. p. 63 Hehn 48. p. 54 Blazovich László in Csongrád megye évszázadai I. k. 28—29. p. 65 Hóman Bálint: Magyar történet H. k. 112; Demkó Kálmán: Máramaros, in Pallas Nagy Lexikona 12. k. 297—300. p.; IványiBéla: Sóbányakamara... 8. p.; Paulinyi Oszkár: Sóregála. 636. p. 66 Kristó Gyula. 57 Thallóczy Lajos. 68 Csillag Gyula. 69 Ember Győző 292—294. p. 114
