Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)
Már említettük, hogy ezen regale jog gyakorlására az idők folyamán külön szervezet alakult ki, nevezetesen a magyar királyi udvari kamara, amely a hatáskörébe utalt teendőket gondosan kiépített hivatali organizmus keretében gyakorolta. A só regale-jogból folyó teendők ellátására az udvari kamara keretében külön főhivatal létesült, amely alá rendeltettek az egész országban — értsd ezalatt Nagy-Magyar- ország területét — szinte minden jelentős helyen külön sóhivatalok, sólerakatok, a só szállítására hivatott intézmények és sóelárusitó helyek. A regale felosztása „regalia magna”-ra és „regalia minor”-ra, tehát nagyobb és kisebb királyi haszonvételi jogra részben abban lelte magyarázatát, hogy a „nagyobb”-at közjoginak, a „kisebb”-et inkább „magánjogidnak vélték meghatározhatni ; továbbá, hogy az elsőt inkább felségjogi jellegűnek, az utóbbit pedig inkább hasznossági irányzatúnak vélték mondhatni. — Emellett ezt a felosztást erkölcsi okokkal is igyekeztek indokolni, nevezetesen, hogy egyes fontos regálék a köz javát csakis ilyenként biztosíthatják és magánkézben visszaélésekre kerülhetne a sor, ami esetleg helyrehozhatatlan kárt okozhatna. Míg az erkölcsi indok mellett a jövedelmezőség célja háttérbe szorult, addig ennek fennforgása hiányában a regálé tulajdonképpen rejtett adózásként jelentkezett. A só értékesítése A királyi haszonvételekből folyó sóbányászat kérdését már érintettük. De ez a haszonvétel túl a só kitermelésén annak főleg hasznosítására vonatkozott. Sok vitát okozott, hogy éppen a felmerült visszaélések folytán a só regálé képezheti-e bérbeadás tárgyát. Az idők folyamán többször is előfordult, hogy királyaink, illetve a királyi kamara a sóbányákat bérbe adta fouraknak, egyházi rendeknek, lovagrendeknek, majd magánosoknak, közöttük izmaelitáknak és zsidóknak, ami ellenszenvet váltott ki és tilalmi rendelkezések meghozatalát eredményezte. Sok gondot okozott a só megadóztatása, forgalmának korlátozása, a csempészet és az időszakos sóáremelés. A só értékesítése az általunk tárgyalt korszakban a kamara által történt. — Ennek több módja ismeretes. Említettük már, hogy a sót fizetési eszközként is használták, például a bánya személyzetének dotálására. Ez a só azonban jórészt a juttatottak által értékesítésre került, forgalomba hozták, és ha maximálva volt is annak ára, nem mindig ezen az áron bocsátották áruba. — Emellett ez a só is válhatott csempészáruvá úgy is, hogy azt a határon túlra, külföldre juttatták, és úgy is, hogy az országon belül olyan vidékre irányították, amelyik sószegény volt vagy egyébként szenvedett sóhiányban. — Különben a sónak fizetési eszközként való felhasználása a végzett munka arányában történt. Minden munkafolyamatnak és eredménynek meg volt határozva a sójárandósága. Voltak továbbá kedvezményezett egyházi és világi személyek, valamint szervek, akik, illetve amelyek ingyenes sójuttatásban részesültek. Ennek elsősorban a személyes szükséglet fedezése volt az alapja, azonban ennek ellenére visszaélésekre itt is bő alkalom adódott. Az ilyen visszaéléseket, amelyek főleg a só értékesítése során voltak észlelhetők és feltárhatók, persze poenalizálták. Evégből főleg a sóbánya hivataloknál bizonyos rendőri és ítélkezési külön szervek alakultak ki, melyek fegyelmi eljárásokat kezdeményeztek és fegyelmi büntetéseket szabtak ki. A visszaéléseket elősegítette az, hogy az osztrák—magyar birodalom különböző területein más és más volt egyrészt a só előfordulása, másrészt a lakosság sóellátottsága, és ennek folytán különböző volt a sóigény és a só ára. így elburjánzott a csempészés, az országhatárokon belül is.40 110
