Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)
HABERMANN GUSZTÁV A SZEGEDI FŐSÓHIVATAL ÉS SZEMÉLYZETE 1790—1848 A történettudósok egyetértenek abban, hogy Szeged város helyén már a rómaiak korában is település volt, amely elsősorban a Maroson leúszó sónak a Tisza—Maros torkolat táján való lerakásából, majd feldarabolásából, értékesítéséből, továbbszállításából, elosztásából eredő munka alkalmaknak volt köszönhető.1 Abban sincsen kétség, hogy e település, amely később várossá, majd szabad királyi várossá fejlődött, e növekedését, gazdasági megerősödését, hírét, elsősorban sóközpontjának köszönhette. Később persze más tényezők is befolyásolták fejlődését.2 A sónak ugyan egymagában is életfontosságú a jelentősége az emberiségre, ám a sóval való gazdálkodás, mint fontos iparág, ha még hozzá szállítás is járul vízen és tengelyen, nagy jelentőségűvé teheti az ilyen települést. Szeged és különösen Szeged-Felsőváros nevesebb és ismertebb, meggazdagodó családjai, néhány nagy birtokostól eltekintve, azokból kerültek ki, akik bekapcsolódtak az idők folyamán a sószállításba. Ezeknek volt köszönhető a szegedi tiszai hajópark kiépülése, a sótárak, a feldaraboló üzem, a hajóépítő üzem, a szállítási vállal kozás és lótartók kifejlődése.3 Mindez szükségszerűen irányítja rá a figyelmet a szegedi sólerakatok történetére. Ez persze bizonyos mértékben, különösen a kamararendszer és a magyar királyi udvari kamara létrejötte során, magának a kamarának is résztörténete. Míg azonban a magyar kamara történetével már sokan mások eléggé részletesen foglalkoztak, (ha mindjárt ez nem mondható el személyzetének történetéről is), addig különösen a szegedi kamara történetének összeállítása még várat magára. így egy-két rövid tanulmány inkább csak arra volt jó, hogy felhívja ennek a fontos gazdasági és kultúrtörténeti tényezőnek a fontosságára a figyelmet. A szegedi sóhivatal történetével, vagy akár csak hivatal-történetével ezúttal mi sem foglalkozhatunk. Még csak arra sem vállalkozhatunk, hogy személyzetének igyekezzünk összeállítani névsorát és személyi, hivatali adatait. Mindaz még évekig tartó kutatómunkát igényelne. Erőnkből ezúttal csak arra telik, hogy a magyar kamará utolsó korszakának, a II. József által megszüntetett kamarának halála utáni visszaállításától kezdődő szakaszának, a második kamarának (1795—1848) szegedi sóhivatali személyzetét kíséreljük meg összeállítani, vizsgálni azoknak a hivatallal, egymással és a városi társadalommal kialakuló kapcsolatait. 1 Bálint Sándor: Szögedi nemzet II. k. 59; u. a.: Szögedi nemzet II. k. 5.; Oltvai Ferenc: Szeged múltja 15.; Szegfű László in Szeged története I. k. 246 (monográfia); Téglás Gábor. 2 Bálint Sándor: Szögedi nemzet I. k. 59; n. k. 5; Kristó Gyula: Szeged kialakulása 92; Oltvai Ferenc: Szeged múltja 15; Reizner János: Szeged története I. k. 27, 38; B. Simond Renée: Dömösi adománylevél; Szabó Dénes: Dömösi prépostság; u. a.: Dömösi adománylevél; Szegfű László in Szeged története I. k. 246—248; Veress D. Csaba: Szegedi vár 9—12. p. 3 Giday Kálmán: Szegedi só; Reizner János: Szeged története I. k. 38. p. 103
