Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Vígh Zoltán : Adatok Csanád vármegye közbiztonságának alakulásáról a feudalizmus utolsó évszázadában
A statáriumi jog gyakorlása a betyárvilág idején a helytartótanács 4052/1794. számú rendeletében gyökerezett. A XIX. század első felében Csanád megye is igen gyakran kért engedélyt vérbíróság tartására. A statáriumi jog gyakorlását királyi leirat szabályozta 1837-ben, 1841-ben kisebb módosítás után nyerte el a feudális kori végső formáját.103 A rögtönítélés kihirdetése azon törvényhatóságoknak engedtetett meg, ahol elszaporodtak a tolvajlások, rablások, fosztogatással párosult útonállások, vagy szándékos gyújtogatásokra került sor. A kérelmet a nádornak, vagy távollétében a Helytartótanács megbízott elnökének kellett benyújtani. A kérelemhez mellékelni kellett a gonosztettek részletes leírását, melyhez az anyagot a pandúrok jelentései szolgáltatták. Az elnyert jogot 14 nap alatt a megye egész területén ki kellett hirdetni. A vérbíróság elnökét és tagjait ezzel egy időben nevezték ki. Három hónaponként kellett jelentést tenni a nádornak a közbiztonság helyzetéről, hogy a statárium időben megszüntethető legyen. A megszűnést azonban nem hirdették ki, csupán a bírák felé jelezték. A súlyos bűntett elkövetésén tettenért és elfogott bűnöst azonnal statáriális bíróság elé állították, amely három nap alatt köteles volt összeülni. Az elnökön kívül négy táblabíró hozta a „legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint” az ítéletet. A büntetés nem lehetett más, mint akasztófa, az ítéletet három órán belül végrehajtották. A kivégzett teste elrettentésül három napig az akasztófán függve maradt. A statáriumi jog gyakorlása minden elrettentő vonása dacára sem vezetett a köz- biztonság javulásához, amelyről 1844-ben már ismét nemesi választmány tanácskozott. Véleményük az országgyűlési követek utasításába is belekerült, országos intézkedéseket sürgetve az ellenőrizhetetlen óriási puszták felszámolására :104 „A választmány... a közlegelők egyéni elkülönözését... kívánná kötelező törvénnyé átváltoztatni... (ami) talán fél- vagy egész század múlva alig fog a nemzeti ipar kiszámíthatatlan kárával a népben megérni... Kopár, nyomorult közlegelőket... virító lóheré- sekké, olaszkertekké... alakítani, éhségtől bődölgő marháinkat sima kövérekké, kereskedésre alkalmassá tenni...” így akarnák egyúttal megszüntetni a „pásztorok borzasztó seregét, az erkölcstelenség eme iszonyatos oskoláját... a nomád életet, rablást, lopást, adózóinknak gyakran egy fergeteges éjszaka alatti tönkretételét.” E magas röptű, a reformkori lendületet sem nélkülöző követi utasítás rögzítése után, a rövidebb távú teendőket jelölte meg a választmány. Mindenekelőtt kijelentették, hogy az 1823. évi rendszabásnál „jobbat, célzóbbat alig mondhatnánk”. A végrehajtás, tehát a pandúrszervezet terén állapítanak meg óriási lemaradást a kor követelményeitől: „Tudjuk, hogy egy angol utazót komolyságából nevetésre lehet bírni, ha mondjuk, hogy Csanádnak 29 négyzetmérföldnyi terén 11 legénnyel akarunk belbátorságot teremteni.” Ha a pandúrok számának szaporítása nem kivihető, legalább a nyájak körülárkolását kellene elvégezni — vélekedett a választmány — amelyeken a marhák át nem hajthatók. így csak a kijáratokat kellene őrizni, főleg a győri vagy pesti vásárt megelőző éjszakákon, „amikor falkánként hajtódnak el barmaink, hogy az útbaeső kisteleki vagy csongrádi vásárokon vett Tőkés marhákkal 8 nap alatt a posonyi vágóhídra, a soha felfedeztetés homályába kerüljenek”. Az 1844-es vélemény nyomán hozták létre az ún. fekete könyvet, amelybe minden rovott múltú ember neve belekerült. Ezek azután állandó felügyelet alatt álltak, ennek terjedelmét szabadulásukkor határozták meg. A fekete könyv „seregének” nyerges paripát, kocsit, lovat, marhát tartani, kereskedni, pásztorságot vállalni tilos volt. 103 CsmL levél tárnoki iratok 1837. és 1841. 101 CsmL kgy. iratok 736/1844.
