Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)
Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)
seké 11-ről 31-re, az ácsoké 30-ról 50-re nőtt. Már tapasztalható volt bizonyos visszaesés a fazekasoknál (155 helyett csak 106 fő) és a kádárok (155 helyett csak 146 fő) esetében. A fazekasipar központja továbbra is Lippa volt, és valószínű, hogy az adózóknál több lakos is foglalkozott — mellékesen, részidőben — e mesterséggel. Az asztalosiparban Temesvár mellett Versec volt a központ, ahol az Erdélyből szállított fából jó árut állítottak elő, azonban a termékek drágák voltak. Mivel még az 1850-es évek végén is jelentkezett bizonyos munkaerőhiány, a munkába álló segédek lényegesen több bért kérhettek, mint a fővárosban. Az élelmiszer-és vegyipar területén a műhelyekben folyó szappanfőzés visszaesett (45 mester helyett 1862-ben csak 14 mester), négyszeresére nőtt viszont a molnárok, darások, malomtulajdonsosok száma. A textil- és ruházati iparokban a takácsok a gyárak és a házaló kereskedők miatt teljesen elvesztették jelentőségüket, (158-ról 99-re csökkent számuk), visszaesett a kalapos, gombkötő mesterség is, szűrszabók pedig már egyáltalán nem dolgoztak. A szabók száma 58,9%-kal emelkedett. A leginkább fejlődő bőripar mesterségei a következőképpen alakultak: 1830 1862 vöröstímár 3 81 fehértímár 62 93 varga 165 288 csizmadia 228 234 szíjgyártó 57 22 szűcs 153 239 könyvkötő 2 5 kordovános 4 — bocskoros 4 3 A számokból látszik, hogy a megyében elsősorban a nehézbőröket kikészítő tímárság fejlődött, amely a cipőkészítés fellendülését is lehetővé tette. Növekedett a szűcsök száma is, sőt a temesvári kereskedelmi és iparkamara 1856. évi jelentése szerint, ennél sokkal több szűcs volt megyében. A mesterek jelentős része azonban napszámos munkából vagy egyéb, nem ipari tevékenységből élt, és a mesterségüket űzők sem bundákat, hanem csak sapkát, kesztyűt, táskát stb. készítettek. Mindez a kordovánnosok eltűnésével együtt Temesben is a juhbőr feldolgozás visszaesésére utal. Torontál megye kézműipara 1862-re többféle változáson ment keresztül. A nagyvárosok hiánya miatt továbbra is az önellátás volt az iparosok alapfeladata, akik közül lassan kivált az a réteg, amely távolabbi piacokra, mindenekelőtt Bács megyébe juttatta el termékeit. Torontálban 1862-ben 323 kerékgyártó, 444 kovács, 347 asztalos dolgozott. Visszaesett az élelmiszer és textilipar. A mindössze 796 élelmiszeriparosból 560 volt molnár és malomtulajdonos, a 690 textiliparosból 420 szabó. A szövés-fonás a gyári konkurrencia miatt alig alig volt képviselve, fejlődött viszont a kötélverők mestersége (81 fő). A korábbinál nagyobb jelentőségű volt a bőripar. A tímárok (72), vargák (391), csizmadiák (276), szűcsök (238) készítményei a helyi piacokon túli területekre is eljutottak. A vizsgált régió vármegyéi közül a feudális kötöttségek megszűnésével az Arad megyei kézműipar lendült fel leginkább. Itt az önálló iparűzők száma 1828—1862 között négyszeresére emelkedett. Viszonylag legkisebb fejlődés az élelmiszer- és bőriparban ment végbe, és az iparosok zömében helyi szükségleteket elégítettek ki. 241
